Egy csapda a dráma, nehéz vele újat és napjaink számára maradéktalanul érvényeset mondani.

Két, színházban kevésbé jártas ismerősöm egyszer megkérdezte, hogy mit nézek aznap este. Amikor megmondtam, hogy Az ügynök halálát, viccelődve megjegyezték, hogy egy ilyen spoileres címmel ne számítsak sok izgalomra. Akaratlanul ugyan, de valahol közel jártak az igazsághoz: aki egyszer olvasta vagy látta már színpadon a drámát, azt elvileg nem sok meglepetés érheti. Miller szövege – legalábbis az általam látott feldolgozások alapján – kiköveteli magának a megszokott, realisztikus színpadi játékot és a szerző szándékainak megfelelő értelmezést, az elhangzó sorok csak a lélek mélyéig leásó, pszichológiai realista megközelítés esetén nyerik el értelmüket. Ficza István, Gálffi László, Kerekes Éva (fotó: Toldy Miklós)

Bármiféle látványos absztrakció vagy rendezői elrugaszkodás az alapanyagtól érthetetlenné teszi a komplex szöveget és megöli a végeredményt. Így azonban az alkotók rendre szembesülhetnek azzal a „még nem elég távoli, hogy egzotikus legyen, de nem is elég közeli, hogy pontosan érthető” érzéssel, ami múlt századi amerikai szerzők, O’Neill, Williams és Miller hosszú párbeszédes jeleneteiből árad. Miller világában ott van a gazdasági válság utáni Amerikának a lelkülete, annak szabályai és vágyai működtetik, ahogyan a valóságot és képzeletet egyszerre megjelenítő drámájában tetten érhető a kezdeti rácsodálkozás is a képeket egymás mellé rakó filmre (lásd erről Seress Ákos izgalmas tanulmányát). Egy csapda a dráma, nehéz vele újat és napjaink számára maradéktalanul érvényeset mondani. Az Örkény Színház feldolgozásának alkotói nem is próbáltak látványosan kikeveredni ebből, csak a hangsúlyokat igyekeztek minél jobb helyekre kitenni, és ezzel összességében sikerült egy, ha nem is meglepő, de legalább élvezetes előadást csinálniuk.

Gálffi László, Dóra Béla (fotó: Toldy Miklós)

Mácsai Pál rendezésében a hangsúlyok a képzelet témájára kerültek, és a végeredmény nagyban igazolja a döntést. Kálmán Eszter díszlete már önmagában is elismerésre érdemes. A nézőkkel szemben felállított falon ajtók nyílnak egymás mögött, a szürreális lakásbelső egyszerre rémálomra és otthonra utaló kettősségét csak fokozza a falat díszítő, Willy Loman álmaira reflektáló dzsungelminta (ami direkt vagy véletlenül, de tökéletesen passzol az Örkény székhuzatjaihoz), ami alól azonban kikandikál a vakolat, a súlyos realitás. Ám a díszlet más szempontból is aláhúzza az előadást: az ajtókeretek és az előtérben a közönséggel szembeforduló székek elszigetelik a szereplőket. Érzékletes lesz ettől, amit amúgy is értünk: mindenkinek megvan a maga világa, mindenki a saját szövegét mondja, nincs igazi dialógus, a szereplők nem találkoznak egymással. Ennél talán még a színtiszta utálat is kellemesebb lenne.

A valóság pedig tényleg nagyon köznapi. A hősök közönségesek: kiabálnak, sőt túlkiabálják egymást, hiányzik belőlük mindenfajta intellektualitás vagy finomság. Emiatt lehet, hogy a párbeszédes részek gyakran leülnek, mégis ez kell ahhoz, hogy az álomjelenetek annál erősebb kontrasztba kerüljenek a valósággal. Mácsai rendezésében ugyanis Willy emlékei korábbi életéről nem feltétlenül tűnnek emlékeknek, sokkal inkább megszépített múltnak, vágyfantáziáknak. Minden képzeletet megmutató jelenet játékos, látványos és élvezetes lesz, ennek megfelelő változatos, különböző stílusú zenékkel (Egervári Mátyás, Kákonyi Árpád). A nézőnek is felszabadító látni ezeket a korábbi, földhözragadt jelenetek után. Ám Mácsai egyik legerősebb húzása a két világ közti átmenet ábrázolása. Vérfagyasztó látni, ahogy Willy magában motyogva bolyong a háttérben, szembesülni őrületével kívülről, a többi szereplő szemszögéből. Mindannyiszor elemi feloldás a kínlódás után, amikor a színpadot végre betölti a jóleső álom: a zene, a tánc, a játék.

Molnár Áron (fotó: Toldy Miklós)

Gálffi László, mint várható volt, kisugárzásából adódóan egy összességében határozottabb fajta Willy Lomannal ajándékoz meg minket. Alakítása élvezetes, leköti az embert, a szerep kellően fel van építve. Álom és valóság között jól vált a feleségét alakító Kerekes Éva is, hol elnyomott feleség, hol, az álmúltban, mosolygós háziasszony. Realisztikus látásmódja és kitartása a munkában, akárcsak élénksárga jelmeze, összeköti a jó tanuló Bernard (Patkós Márton) figurájával. Az idősebb gyermeket alakító Molnár Áron tekintete egyedül tiszta és őszinte, a színész átélhetően ragadja meg a szókimondó figura komplexitását. Azonban Molnár (vagy a rendezői utasítás) az előadás végén nem hozza ki a maximumot a helyzetből. A szereplő kiborulásakor, amikor ecseteli, hogy nem váltotta be a szülői elvárásokat, túlságosan erőteljesen fejezi ki az érzelmeit. A kevesebb több lett volna, a megrendülés, amit kifejez, bennünk kellene, hogy lejátszódjon, ám azzal, hogy ennyire direkten tálcán kínálja a megrendültségét. nem hagy teret az átérzésnek. A kisebb testvér sok mindenben különbözik bátyjától. Ficza István Happyje fiatalon mellőzött volt, akár az anya, idősen unott, már-már ironikusan közömbös, aki mégis jobban elfogadja talán a család dinamikáját, mint testvére.

Az előadás nagy érdeme, hogy a család minden tagját megfoghatóvá teszi, teret adva külön-külön is a személyes tragédiáknak. Ezzel amennyire lehet, felmutatja Miller kultúrához és korhoz kötött drámájában az örökérvényűséget. Az ügynök halálának a párja az évadban Ascher Sirálya: a realista illúzió színház és a szöveghű feldolgozás igazolása, remek alkotókkal, és egy olyan rendezői koncepcióval, ami nem akar az előtérbe nyomulni.

(2016. június 3.)

Az ügynök halála adatlapja itt olvasható.