Úgy alakult a POSZT indulása, hogy több vallomásba is belefutottunk. Belekóstoltunk a fesztiválba, és feltettük neki a kérdéseinket. Török Ákos hangulatjelentése. 

Tavaly harmincöt fokban, a meglehetősen fád alaphangulat és Vidnyánszky Attila által elvitt két fődíj (és két kisebb) után egyértelmű POSZT-szkeptikus hangulatban hagytuk el Pécset. Most ismét itt vagyunk, a hangulat bizakodó, a harmincöt fok viszont megmaradt.

Új a csapat, új a lendület és újszerű az ötlet: fesztiválosabb találkozó, a turisztikai volumen növelése, több fizető néző. Ami pedig a szakmaiságot illeti, népszerű előadásokkal, könnyűzenei programokkal bevonzani a látogatókat, akik ha már ott vannak, napi jegyükkel vagy bérletükkel akár mélyebbre merészkedő előadásokat is megnéznek. Emellett ingyenes fesztiválzóna kialakításával érdeklődőket vonzani a fizetős programok közelébe.

Rázga Miklós színházigazgató átadja a Pécsi Nemzeti Színház kulcsát Magyar Attilának, a POSZT ügyvezetőjének 

Erre azt lehet mondani, hogy rendben van, de lássuk! Vajon az elsősorban a Kodály Központban bemutatott produkciókra súlyozott beharangozó kampány hoz elég látogatót a Zsolnay Negyedbe, ahová idén POSZT Fesztivál néven az OFF kiköltözött? Aki a Budapest Klezmer Bandre vagy a Madách Színház Páratlan párosára vesz magának jegyet, az vajon elmegy ezután egy háromnapos bérlettel megnézni A te országodat a Fortétól vagy a békéscsabai Mario és a varázslót? Vagy esetleg kíváncsi lesz a versenyprogramban A Bernhardi-ügyre az Örkény Színháztól, netán beül a Pécsi Harmadik Színház Piszkavas című előadására? Egyáltalán kimennek-e az emberek a Zsolnay Negyedbe fesztiválozni?

És ahogy egy fecske nem csinál nyarat (sok fecske sem), egy nap után persze még nem lehet válaszolni ezekre a kérdésekre. Mindenesetre a késő délutáni versenyprogram után, minden figyelemkeltés ellenére, este kilenc körül egyedül ültem fel a kisvasútra, ami a Zsolnay Negyedbe volt hivatva kivinni a kíváncsiskodókat.

Az Ocho Macho zenekar koncertje a Zsolnay Negyedben (fotó: Hegyi Júlia Lily)

A fesztivál megnyitója némi csúszással, majd a bejelentett csúszáshoz képest valamelyest korábban kezdődött, így csak a fesztivál díszvendége, Piros Ildikó szavaira értünk oda, aki a játék és a néző fontosságáról beszélt. A hallott és a mások által elmesélt, baráti hosszúságú megnyitó beszédek közös keresztmetszete a hagyományok megújuló továbbvitele volt. Ahogy Szűcs Gábor fesztiváligazgató korábban már elmondta, az átmenet éve a következő évi fesztivál lesz, de „a legnagyobb mértékű változásokat a teljes megújulás érdekében az idei esztendőben elindítottuk”.

Ami a változásokat illeti, a Zsolnay Negyedben az esti könnyűzenei programokat az Ocho Macho és az osztrák !DelaDap nevű formációk adták, az első színházi falat ugyanott Vidnyánszky Attila rendezése, a Psyché volt még délután. Weöres Sándor szövege szinte kínálja magát Vidnyánszky költői, látomásos színházi nyelvéhez, és ahogy ezt még korábban láttuk, a rendező jól él ezzel a kínálattal (kritikánk itt olvasható). Ami viszont nem változott, és amin ott is voltunk, az a versenyprogram a Pécsi Nemzeti Színházban. Két színházi előadás mutatta meg magát az első nap, Máté Gábor Az Olaszliszkai című, játékos és letisztult formájú, érzékeny társadalmi kérdésekhez jó érzékkel nyúló rendezése a budapesti Katonából (kritikánk itt olvasható róla), és a cseh Ivo Krobot vendégrendezése, a Túl zajos magány a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházból. Utóbbi akarva-akaratlan is párhuzamba állt Földes László Hobónak a Bóbita Bábszínházban ezt követő Halj meg, és nagy leszel című estjével.

Psyché (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Két önvallás, két jellegzetes, oxigénszegény kelet-közép európai miliőben leélt élet, egy cseh, akin a történelem, és egy magyar, akin a rendszer gázolt át.  A cseh magától félreállt, a magyar pedig egyenes derékkal állt bele a félreállításba.

A Túl zajos magányban Hrabal helyenként kifejezetten szép és mély, bonbonszerű gondolatai noha nem tudnak színházzá válni, a főhőst abból a távolságból mutatja meg, ahonnan van mit néznünk rajta. Egy figurát látunk erényeivel és erénytelenségeivel, kisszerűségével és nagyságával együtt. Emiatt válik drámává a története - ha a színpadon nem is, de szövegként. Hobó esetén ez összehasonlíthatatlanul nehezebb helyzet: ő önmagát mondja el nekünk a 70. életévére készült zenés, dalos, prózai monológban.

Túl zajos magány - Horváth László Attila 

Amikor az esztétika, horribile dictu a filozófia olyan állításokat tesz, hogy bárminek a megértéséhez, láttatásához kívülre kell kerülni a vizsgált dolgon, csupán egy teljesen hétköznapi jelenséget tesz elméletté. Mindenki ismeri azt, amikor valaki elkezd magáról beszélni, és a legnagyobb jóindulat mellett is azonnal lefordítjuk magunkban a mondatait. Elég jó volt: nem élvezte, túl vagyok rajta: szeretne túllenni. És nem azért, mert azt gondoljuk, hogy hazudik, hanem azért, mert ösztönösen tudjuk, hogy belülről nem látszunk.

Az a fajta színésztelenség, ami olyan jól működik a Tudod, hogy nincs bocsánat című József Attila-esten, amiben József Attila Hobóként szólal meg, illetve Hobó a benne lévő József Attilát mutatja meg, a Halj meg, és nagy leszel esetén zavaróan csikorog. Egy olyan figurát látunk, aki túl komolyan veszi magát, és így a vallomásnak szánt mondatai inkább magyarázkodásnak érződnek. Olyan, mint amikor egy intelligens ember jó színben tünteti fel magát, és érződik rajta az egyébként teljesen természetes ego kordában tartása. Nem hazudik, mégsem hiszünk neki.

Halj meg, és nagy leszel - Földes László, Hobó (fotó: poszt.hu)

Földes olyan, mint aki alapvetően csak téblábol a színpadon, miközben valóban téblábol. Egy-egy őszinte találkozáson kívül, amilyen például az, amikor megkérdezi tőlünk, hogy mire gondol az, akit vernek, és meg is válaszolja, az egész előadásban van valami zavaróan mesterkélt keresetlenség. És ez nem Hobóról, az emberről szól, hanem Hobóról, az előadás figurájáról, aki egyébként Hobó, de mégsem az a Hobó. Ugye, hogy nem egyszerű ez? Nem az a kérdés, hogy Földes László élete ne érne meg egy színházi előadást, hanem az, hogy vajon ezt neki kell-e előadnia? Az előadásban ezt is megválaszolja: ilyet egy színész nem tudhat eljátszani, mert ehhez valódi személyiség kell. Azt gondolom, hogy ebben téved: mármint nem a személyiségben, hanem az előadásban.

Éjfél körül még elnéztem a fesztivál bulijába, ahol DJ Albrecht tolt komoly darálót, ami kellően demoralizáló volt Hobó rock and rolljai után ahhoz, hogy azzal a lendülettel a szállás felé vegyem az irányt. Kérdések tehát vannak, a válaszok pedig majd érkeznek. A 2016-os POSZT elkezdődött.