„Ez nem egy olyan típusú műfaj, amit egy csettintésre el lehet sajátítani” 

A POSZT versenyprogramjában az egyetlen független előadás a Trafó és a Forte Társulat A te országod című produkciója. Horváth Csaba ennek kapcsán beszélt a POSZT és a függetlenek helyzetéről, de kérdeztük társulati és társulaton kívüli munkájáról, a tanításról és természetesen magáról az előadásról. 

Hol látod az eddigi fortés előadások között A te országodnak a helyét, értékét, szerepét? Mennyire épülnek egymásra az előadásaitok? 

Ilyen értelemben nincsen tudatos építkezés, egy-egy anyag van, amiben az ember talál valamit, ami  izgatja. Számomra Tar Sándor eleve izgalmas szerző, akinek a munkásságát értékesnek és egyedinek tartom. Nagyon sokat olvastam, és közben sokszor jutott eszembe, hogy szeretném föltenni a színpadra. Azt éreztem, hogy a színházi gondolkodásnak az általam is képviselt  iránya kifejezetten alkalmas  megszólaltatni az ő szövegeit. Emellett képes egyszerre egészen költői és naturális szinten is beszélni egy olyan rétegről, amelyről ritkán esik szó. Ez pedig engem nagyon megérint. 

A te országod - Fehér László, Pallag Márton, Kurta Niké, Kádas József (fotó: Mónus Márton)

Miért érezted érvényesnek ezt a mozgásos, elemelt formát A te országod kapcsán? 

Tar Sándor nem drámaíró, hanem sokkal inkább regényíró, novellaíró, esszéíró. Éppen ezért a mozgás, vagy a színpadon látott forma az, ami hozzásegíti az alapművet a dramatizáláshoz. Sok esetben ez teremti a szituációt, és nem a szöveg. 

Egy interjúban mondtátok Keresztury Tiborral, hogy a Tar Sándor novelláiból készült darabja és az előadás is arra törekszik, hogy végre színpadra kerüljön a rendszerváltás drámája. Valóban így maradt meg benned a rendszerváltás? 

Ebben az egészben számomra Tar Sándor a legfontosabb. Keresztury használja azt a kifejezést, hogy a rendszerváltás drámája, ami  nekem nagyon tetszik, és egyet is értek vele. Már jócskán éltem az életem rendszerváltáskor, akkor végeztem el az állami balettintézetet, huszonéves fiatal voltam. Zajlottak körülöttem különböző  drámai események, tragikus történetek. Az első lépés az volt, hogy a gyárakat bezárták és privatizálták. Ennek a bizonyos munkásosztálynak, a gyári munkásoknak tényleg elfelejtettek szólni, hogy megtörtént a rendszerváltás. Így azok a vidéki emberek, akik az egész életüket a gyárban és a munkásszálláson töltötték, pillanatok alatt az utcára kerültek, és szerintem fontos, hogy beszéljünk róluk. 

Téged úgy tűnik, vonzanak az irgalmatlan történetek. 

Megérintenek, és az ilyen szélsőséges érzelmi skálán mozgó figuráknak nagyon jól áll a mozgással való kifejezés.

(Horváth Csaba portréja Hamarits Zsolt munkája.)

Az előadásaitokban gyakran lépnek be „külsős” színészek, mégis  működik a közös munka, és ez az összhang A te országodban is  jól látszik. Az új színészeket mennyire nehéz bevezetni az általatok képviselt formanyelvbe? 

A dolog voltaképpen egyszerű: nem forszírozok olyat, amin látom, hogy nem működik. Noha a mozgások milyenségét én határozom meg, egyáltalán nem  arról van szó, hogy készre gyártva megmutatnám azokat. Már csak azért sem, mert a színész maga is inspirál. Sokan azt hiszik, de nem vagyunk egy zárt csapat, főleg nem valamiféle szekta: jönnek hozzánk is játszani mások, és mi is megyünk más társulatoknál szerepelni. Az igaz, hogy a sok együtt töltött év alatt néhányukkal kialakult egy  belső instrukciós szótárunk, ami megkönnyíti a munkát. És ha ebből a szótárból elkezdek instrukciókat adni, az új színész biztos, hogy nem érti meg, ám a  többieken látja, hogy mit jelent, és onnan kezdve már egy nyelvet beszélünk. 

Mi van akkor, ha  nem fortés környezetben dolgozol, mondjuk a székesfehérvári Vörösmarty Színházban, ahol a tánctagozat vezetőjeként rendszeresen hozol létre előadásokat? Mennyiben különbözik a velük és a társulatoddal való munka? 

Az tény, hogy ezt a műfajt nem lehet egy csettintésre elsajátítani. Igazi értékükön akkor szólalnak meg ezek az előadások, amikor ott van mögöttük néhány évnyi közös munka. De én mindenhol ugyanúgy dolgozom, és a színészek egy idő után általában elsajátítják ezt a színházi gondolkodást. Néha bővebben kell beszélni annak érdekében, hogy megértsék, mit szeretnék, de  aztán megtanulják, ráállnak a tempóra és a stílusra. Persze érezhető a különbség a fizikai színházi képzésben végzett és a prózai színészek között, de én arra törekszem, hogy ne arról szóljon az előadás, hogy melyik színész mozog jobban és melyik kevésbé, vagy melyikük tud mozgás közben beszélni és melyikük nem, hanem, hogy jó legyen az előadás. 

Horváth Csaba (jobbra) a Száll a kakukk fészkére című székesfehérvári előadás próbáján (fotó: Maczkó Csaba)

A Forte három színésze egyébként a székesfehérvári társulat tagja is. Nélkülük, vagyis kizárólag prózai képzettségű színészekkel is tudnál rád jellemző, sajátos formanyelvű előadásokat létrehozni Székesfehérváron? 

Valószínűleg tudnék, de nem véletlenül dolgozom velük. Ami nem azt jelenti, hogy össze lennénk nőve, ők is mennek mással dolgozni, és nekem is vannak olyan munkáim, amikor nincsenek velem a fortés tagok. 

Most is éppen egy külsős munkából, Amerikából érkezel. 

Egy philadelphiai színház meghívott workshopot tartani a színészeinek. Félig-meddig teszteltük egymást, és úgy néz ki, jövőre visszahívnak rendezni. A színészek abszolút nyitottak, és minden erejükkel azon vannak, hogy megcsinálják, amit az ember kér tőlük. Ott amúgy is sokkal inkább mondható élet-halál harcnak a workshopon végzett munkájuk, mint itthon. A szakmai létezésüket nagyban befolyásolja, hogy  megfelelnek vagy nem felelnek meg. Ha egy színész egy ilyen workshop után bekerül a szereposztásba, akkor egy éven keresztül biztos a megélhetése. 

Mennyiben volt más ott dolgozni, mint itthon? 

Amikor beléptem a próbaterembe, olyan, volt, mintha itthon lennék, csak angolul folyt a kommunikáció. Nyilván ők is arra kíváncsiak, amit itthon láttak tőlem. Izgultam, hogyan sikerül átadni, amit akartam. Végül egy másfél órás anyagot raktam össze, és úgy láttam, hogy elégedettek voltak vele. 

A te országod (fotó: Mónus Márton)

Hogy kerültél az amerikai körforgásba? 

Több, mint tíz éve Bostonban dolgoztunk Szász Jánossal, akkor a Harvard színész szakán is tartottam mozgáskurzust. Most pedig néhányan érdeklődtek az előadásaim iránt, eljöttek, megnézték, többek között ettől a philadelphiai színháztól is, és meghívtak. 

A rendező, koreográfus megnevezések mellett egy ideje ott szerepel a neved mellett az osztályvezető tanár is, a Színműn tanítasz. Mi az, amit te tudsz nekik megtanítani? 

Ha tömören kéne fogalmazni, akkor azt, hogy a testtel való kifejezés mennyire fontos a színházban. Legyen az bármilyen színház – prózai, zenés, operett, fizikai. Az az alapcél, hogy a gyerekek megértsék és bizonyos gyakorlatokon keresztül elsajátítsák, hogy a teste ugyanúgy a színész része, mint az agya, vagy a szája. 

A tavalyi végzős interjúinkból az látszott, hogy a testhez való ez a fajta hozzáállás nagyon bejött a diákoknak. 

Ez az egyetlen értelme ennek a képzésnek. Hogy a színészek kíváncsiak legyenek a testükkel való munkára, és megérezzék ennek fontosságát. Ezáltal egyszerűen több eszközük lesz arra, hogy kifejezzék magukat. Az én munkámban az egy dolog, hogy milyen alkotó ember vagyok és az előadásaim miről szólnak, milyen formában kerülnek a színpadra, és azzal a formával tud-e mit kezdeni a közönség. Az viszont egy teljesen más dolog, hogy amikor tanítás során a színész felfedezi, hogy ezt lehet másképpen is, mint gondolná, akkor olyan lehetőség nyílik meg előtte, ami a szakmai tudását növeli és a szakmai jövőjét szolgálja.

A te országod - Fehér László, Horkay Barnabás, Novkov Máté, Kádas József (fotó: Mónus Márton)

Egyik tanítványod, Widder Kristóf lehetőséget kapott a Forténél, hogy megrendezze a Bernarda Alba házát. Te mennyire vettél részt a munkában? 

Az én közreműködésem csupán annyi volt benne, hogy amikor ötödévesek voltak, Tallér Zsófival elindítottunk egy csereprogramot. Összehoztuk a Zeneakadémia alkalmazott zeneszerző szakos hallgatóit az én tanítványaimmal. Ami voltaképpen azért is adta magát, mivel a tanítás során én folyamatosan forszírozom a zeneiséget és a zenehasználatot, ezért a fizikai színház szakon elég komoly szintű a zenei képzés. Az osztályból egyedül Kristóf élt ezzel a lehetőséggel, így született a teljesen önálló, eddigi legszebb munkája. Olyan alkotónak tartom, akinek érdemes segíteni, hogy láthatóvá váljon. 

A te országod az egyetlen független előadás a POSZT-on. Ez mennyiben tükrözi szerinted a függetlenek helyzetét? 

A magyar független szcéna erős inspirációs forrása a magyar színházi életnek, ezért mindenképpen szomorú, hogy a függetlenek nincsenek nagyobb számban jelen a POSZT-on. Azt is igazságtalannak érzem, hogy általában csak egy előadást válogatnak be a versenyprogramba, amit akkor díszpintyként mutogatnak. Ezek idén mi vagyunk. Nem tudom, hogy ez egy koncepció része, vagy egyszerűen csak nem néznek független előadásokat a válogatók, esetleg nem tetszenek nekik. Minket sem sokszor néztek meg korábban. Az sem jó, hogy a függetleneket szinte teljesen külön kezelik a színházi szakmán belül. Vagy sajnálni kell őket, vagy éppen arról kell szólnia a róluk való beszédnek, hogy a színházi életnek ez a része mennyivel más, mint a kőszínházak.

Szabó Zsuzsa - Török Ákos