7óra7

László Zsolt: „Jó volt végre velem egykorú embert játszani”

László Zsolt: „Jó volt végre velem egykorú embert játszani”

2016. 06. 13. | B. Kiss Csaba

„Fontos, hogy a színház aktuális társadalmi problémákkal foglalkozzon” 

A POSZT apropóján László Zsolttal beszélgettünk a Lear királyról, Alföldi Róberthez való viszonyáról, a Radnóti Színházba szerződéséről és a függetlenségről.

Az idei POSzT versenyprogramjában szerepel a Radnóti Színház Lear király című előadása, amelyet Alföldi Róbert rendezett, a főszerepet pedig te alakítod. Mi a viszonyod Shakespeare művéhez és Lear szerepéhez?

A darabbal régi a kapcsolatom, mert a főiskolán másodévben egy félévig foglalkoztunk több Shakespeare-művel, köztük a Learrel. Az órákon jeleneteket készítettünk belőle, és már akkor éreztem, hogy egyszer el kéne játszanom a címszerepet. Egy másik meghatározó élmény is ért ekkoriban a Lear királlyal kapcsolatban: az osztályfőnökünkkel megnéztük a főiskolán Peter Brook Lear-filmjét, amely revelatív élményt jelentett számomra. Pszichológiailag tűpontos elemzése a darabnak, mindenféle sallang nélkül, természetesen, kiemelve a lényegét. Később a Jordán Tamás vezette Nemzeti Színházban futottam bele a darabba, amikor Bocsárdi László rendezett Lear királyt, amelyben én Edgart játszottam. Érdekes módon akkor már nem éreztem, hogy milyen jó lenne egyszer Lear szerepét eljátszani.

lear_2.JPGLear király - László Zsolt (fotó: Toldy Miklós)

Aztán ötvenévesen megtalált a szerep…

Igen, ráadásul Paul Scofield, a Brook-film főszereplője is ötvenéves volt, mikor eljátszotta a szerepet a filmben, miután azért már évek óta alakította színpadon. Örültem, hogy éppen most talált meg Lear szerepe, mert mostanában több olyan szerepem is volt, ahol a koromnál fiatalabb embereket kellett játszanom. Jó volt, hogy a korral ilyen formán nem kell megküzdenem, hanem egy olyan korú embert játszhatok, amilyen én vagyok, azokkal a problémákkal és vágyakkal, amelyek egy ilyen korú embert jellemeznek.

Az egész előadás egy asztal körül játszódik. Mit szóltál ehhez, amikor megtudtad?

Először riadalmat keltett bennem, amikor Alföldi Róbert mondta, hogy mi lesz a díszlet. Miközben nagyon szeretem, ha egy díszlet nem csak önmagáért van, hanem kihívást állít a néző elé, megdolgoztatja őt. Nem kedvelem például a kisrealista díszleteket, amelyek pusztán funkciót töltenek be, bár persze az ilyenre is vannak jó példák, gondolok például Ascher Tamás Platonovjára. Visszatérve a Learre, ez mégiscsak egy vándorlástörténet: a király megy az egyik várból a másikba, itt pedig mindezt egy helyszínen kellett megvalósítanunk. Féltem kicsit, hogy sikerül-e megoldanunk, de aztán a fogadtatás eloszlatott bennem minden kétséget. Egységes előadás jött létre, ahogy ezt a nézői reakciókból leszűrhettem. Hozzáteszem, nagy ajándéknak tartom, hogy Csomós Marival és Kováts Adéllal egy sajátos hármast játszhatunk: jó érzés, hogy ott vannak mellettem, erőt ad nekem.

lear_12.JPGLear király - Kováts Adél, László Zsolt, Csomós Mari (fotó: Toldy Miklós)

Alföldi Róberttel a közös munka hosszú múltra tekint vissza. Mitől működik ilyen jól ez a kapcsolat?

Ezt már próbáltam máshol is megmagyarázni, de azt hiszem, nincs racionális oka. A szimpátiáról és az antipátiáról nem tehet az ember, az jön vagy nem. Alföldivel a Budapesti Kamaraszínházban kezdtem együtt dolgozni, és már ekkor jó viszony alakult ki köztünk, aztán jött a Nemzeti Színház, ahol pedig Stohl Andrással együtt jött létre a hármasunk. Nagyon jól együtt tudunk működni. Amikor elkezdünk próbálni, már szinte sejtem, hogy Alföldi egy instrukciónál mit akar, hová szeretne vinni minket.

Tervben van valamilyen közös munka vele?

Igen, jövőre a Radnótiban dolgozunk újra együtt egy kortárs darabban.

De most már nem csak egy előadásra jössz a színházba, hanem a jövő évadtól társulati tag leszel. Milyen lesz visszatérni abba a színházba, ahol a pályádat kezdted?

A váltás nem jött könnyen. A Nemzeti után három évadot töltöttem a székesfehérvári Vörösmarty Színházban, és most, az utolsó évadom vége felé depresszióhullámok törtek rám, mert nehéz elszakadni a székesfehérvári kollegáktól. Jól dolgoztunk együtt, és nem tudom, mikor találkozhatom velük újra színpadon. Aztán féltem is visszajönni: nem akartam, hogy úgy tűnjön, ez keretbe foglalja a pályámat: itt kezdtem, és lám, itt fejezem be. De meg kellett hoznom ezt a döntést. Nagyon szimpatikus volt számomra Kováts Adél programja, az, hogy a közéleti témákra szeretné helyezni a hangsúlyt, azokhoz keres darabot. Szerintem fontos, hogy a színház aktuális társadalmi problémákkal foglalkozzon, ahogy az Alföldi-féle Nemzeti Színház utolsó három évében tettük. Rokonszenves az is, hogy Kováts Adél a fiatalok felé fordul: jövőre két pályakezdő rendező is dolgozni fog nálunk, ami jó kihívás lehet számomra is.

6.JPGLászló Zsolt (fotó: Toldy Miklós)

Nemrég már lehetőséged volt egy pályakezdő rendezővel együtt dolgozni, Fehér Balázs Benővel, aki Sirályt rendezett.

Először Az Őrült Nők Ketrece kapcsán találkoztunk, amelyben eredetileg én is játszottam volna, aztán pedig éppen a Learben akadtunk össze, amelyben ő is szerepel. Ezen kívül láttam tőle a Tajtékos napokat, ami egy fantasztikus előadás, így nagyon örültem, hogy mint rendezőt is megismerhetem. Már az elején izgalmas volt, hiszen Csehovról az embernek van egy képe, és sejteni lehetett, hogy ez valami újfajta megközelítés lesz. Én hátraléptem, igyekeztem nem beleszólni, csak figyelni, merrefelé halad a szekér. Ebben segített az is, hogy az orvos szerepe a darabban rezonőrszerep, így a próbák alatt is rezonőrként viselkedhettem. És jó volt az is, hogy a legkülönbözőbb helyekről érkezett kollégákkal játszhattam együtt.

Legutóbbi munkád Székesfehérváron volt Horváth Csabával, aki a Száll a kakukk fészkére című előadást rendezte, amelyben Bromden törzsfőnököt játszod. Milyen volt egy, a független, ráadásul a mozgásszínházi szférából érkezett rendezővel dolgozni?

Rendkívül vonzódom a mozgáshoz és a tánchoz, függetlenül attól, hogy nem tudom csinálni…  Ezek valami olyan rezonanciát hoznak létre, amely nincs meg a tisztán prózai előadásokban. Horváth Csabát az egyik legprogresszívebb rendezőnek tartom: nagyon bírom azt, amit a Fortéval csinál, szeretek vele együtt dolgozni, és már nem is ez volt az első alkalom. A független színház hihetetlenül fontos, mert csak ők tudják megújítani a magyar színházat, tőlük jönnek az új ötletek. Ehhez képest Horváth Csaba, Balázs Zoltán, Pintér Béla – és még hosszan sorolhatnám – olyan helyzetben vannak, hogy évről évre küzdeniük kell a megmaradásért, miközben nekik mindent meg kéne adni, röptetni kellene őket. Ez hatalmas szégyen az országra nézve, miközben a hatalom szempontjából érthető, hiszen ők függetlenségükből adódóan ők kommunikálni akarnak, problémákat megfogalmazni, ezért veszélyesek.

siraly_meszaros.jpg            Sirály - László Zsolt, Porogi Ádám (fotó: Mészáros Csaba)

És egyre többen el is mennek közülük innen. Schilling Árpád vagy Bodó Viktor már szinte csak külföldön rendez, de Alföldi Róbert is többet van külföldön, mint itthon.

Igen, de ez a lehetőség nem mindenki előtt áll nyitva. A színház nagyon erősen kötődik a nyelvhez, ezért nehéz elmenni. Meg van, aki alkatilag képes erre, és van, aki nem.

Más szakmákban meg egyre több, főleg fiatal ember hagyja el az országot…

Amikor a Sirályt próbáltuk, gyakran jártunk át az orvosi egyetem menzájára, és ahogy azokat a fiatalokat néztem, az ötlött fel bennem, hogy itt van a jövő külföldi orvosgenerációja. De azért orvosként sem egyszerű kint élni. Van egy osztálytársam, aki Norvégiában orvos, és bár jóval többet keres, mint itthon, sok baja van az ottani élettel. Ő ott mindig bevándorló marad, felnőtt fejjel szinte lehetetlenség teljesen magunkévá tenni egy másik ország kultúráját.

4.JPGLászló Zsolt (fotó: Toldy Miklós)

A bátyád pedagógus, a gyerekeid mind iskolába járnak, ezért téged személyesen is érint az oktatás helyzete. Mi a véleményed az elmúlt hónapokban kibontakozó tanártüntetésekről? 

Büszke voltam arra, hogy Miskolcról indult az egész, ahonnan én is származom. Úgy látszik, ott már olyan szintre jutott az ellehetetlenülés, hogy nem maradt más lehetőség, mint fölemelni a szavukat. Ahogy nézem az eseményeket, azt látom, hogy részmegoldások nem tudnak születni: vagy hagyják a pedagógusokat önszerveződni, hogy úgy alakítsák át ezt az oktatási rendszert, ahogyan ők szeretnék, vagy minden marad a régiben. Az első alkalommal kell lépni, különben olyan folyamatok indulnak el, amelyeket már nehéz visszafordítani. De úgy látom, hogy akik ezt a rendszert kitalálták, nem fogják veszni hagyni.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr288785294

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása