Minden jó, ha vége jó, avagy a cikk szerzője rákattan a szakmai beszélgetésre, de azért színházi és egyéb fesztiváleseményekről is számot ad. Török Ákos tudósítása.
A POSZT szakmai beszélgetései már kaptak hideget-meleget, és lássuk be, ezek nem is szakmai beszélgetések. Ám azt is gondolom, egyáltalán nem baj, hogy nem szűken vagy tágan vett dramaturgiai és színházszakmai kérdések mentén folyik a diskurzus. Az előző évek ilyen-olyan, néha elemzőbb, máskor a valódi problémafelvetéseket megkerülő kísérletei után most határozottan valamilyen lett ez a program. Szakmai beszélgetés és közönségtalálkozó egyben, amire mondhatjuk, hogy se hal, se hús – de akár azt is, hogy hal is, hús is.
A Bernhardi-ügy - Mácsai Pál, Gálffi László (fotó: Gordon Eszter)
Úgy tűnik, a program szervezői arra keresik a megoldást, hogy úgy beszéljünk színházról, hogy az a színházi szakmát és a nézőt (olvasót) egyaránt érdekelje. Az a drámapedagógiai módszer, amit ezeken a beszélgetéseken idén alkalmaznak, egy jó lehetőség erre. Miközben az ilyen kevert helyzetekben az is benne van, hogy a nyerő-nyerő felállás helyett mind a szakma, mind a nézők hoppon maradnak. Amint ez az első szakmai beszélgetésen meg is történt.
Ahogy ma az is megtörtént, hogy az egyik legizgalmasabbnak ígérkező beszélgetés A te országod alkotóival – a szájról szájra járó hírek szerint komoly szervezési anomáliák miatt – elmaradt. (Horváth Csabával, az előadás rendezőjével előzetesen beszélgettünk.) Ezzel szemben az Örkény Színház által bemutatott A Bernhardi-ügyről folytatott beszélgetés kifejezetten izgalmas élmény volt – legalábbis ellenzéki attitűdből nézve. És ezen még az sem változtatott, hogy a megjelent programfüzet információjával szemben, a Zsolnay Negyedből a Pécsi Nemzeti Színházba költöztették ezt a programot, és hogy a helyszín akusztikájánál és légkondicionálójánál fogva alig volt alkalmas az előzetes, kiscsoportos beszélgetésre.
A Bernhardi-ügy utáni szakmai beszélgetés két kisebb csoportban (fotó: POSZT)
Ahogy Epres Attila is elmondta a vele készített interjúban, egy kormányhű színház lényege szerint nem érdekes, nos, ez a beszélgetés egyáltalán nem volt unalmas. Kiderült, hogy az alkotók olvasata szerint, noha az előadásban a mindennapi antiszemitizmus Kertész Imre fordításához képest nagyobb nyomatékot kap, A Bernhardi-ügy a politika és a hatalomnak a szakmába való beavatkozását, és a szakmában résztvevők ügyeskedését és „riszálását” akarja megmutatni. Arra a kérdésre, hogy miért maradt benne például az időzavarosnak érződő Őfelsége titulus, Ascher Tamás azt válaszolta, hogy akinek az ’Őfelsége’ zavaró, „az nem tudja, hol él”. Az is kiderült, hogy Ascher többek között azt rendezte meg az előadásban, milyen volt a Színművészeti Egyetem rektorának lenni.
Azt is világossá tették a jelenlévő alkotók, hogy véleményük szerint ez az alapállás a politikai hatalom által befolyásolt és megdolgozott szakmával a színházra éppen úgy áll. Ami egy zsúfolásig megtelt teremben, ahol az érintettek is jelen voltak, erős és célzott üzenetként hozott létre szótlan feszültséget. Ami az üzeneteket illeti, Mácsai Páltól a színházi kritikusok is megkapták a magukét. Az általa alakított Bernhardi professzor és Reder plébános első találkozásáról mondta, hogy ott Bernhardinak hiába volt tényszerűen igaza, ahogy viselkedett, abban nem volt, a kettő ugyanis nem ugyanaz, és ezt helyenként a kritikusoknak sem ártana szem előtt tartani.
Ascher Tamás rendező, Mácsai Pál és Ari-Nagy Barbara dramaturg a szakmai beszélgetésen (fotó: POSZT)
Mácsai Pál egy nézői felvetésre, ami a megoldást és a megnyugtató lezárást hiányolta, kétféle színházi előadásról beszélt, az egyik, amelyik mutat valamiféle feloldást, a másik ezzel szemben nyugtalanító marad, és éppen ezen keresztül hat. Az Örkényben van ilyen is, olyan is. Mácsai szerint ez nem minőségi kérdés, hanem csupán „fajtaság” kérdése.
Ami pedig a ’Szakmai beszélgetés’ fajtáját illeti, a kissé csalóka elnevezés mellett izgalmas és szakmailag is érvényes kérdések fogalmazhatóak meg (és ilyeneket gyakran „mezei” nézők fogalmaznak meg) és komoly kritikák is megjelenhetnek (ahogy például a Tizenkét dühös ember esetén ez meg is történt). Az pedig egy lényeges és nyitott kérdés, hogy egy ilyen programban ki lehet-e elégíteni egyszerre az alkotók, a színházi szakma és a nézők igényeit is. A válasz jelen pillanatban az, hogy 42.
Színházi tudósítóként kevés szót ejtünk a fesztivál nem színházi eseményeiről, sőt esetenként kifejezetten bizarr érzés kigyúrt – egyébként maximálisan korrekt – biztonságiak között jönni-menni egy színházközpontú kulturális fesztiválon. Egyik helyszínről a másikhoz vonultunkban azért néha bele-belehallgatunk könnyű- és népzenei koncertekbe, amelyek, legalábbis a mi fülünk számára elég széles spektrumon merítenek a különböző műfajokból.
Kádek Heny (fotó: POSZT)
A mai napi vonulásunk Kádek Heny One Women Show című jazzkoncertje előtt vezetett el, ahol a színlap ígérete szerint az énekesnőn kívül egy zenekarnak is kellett volna állnia, ehelyett a cím sugallata bizonyult helyesnek, mivel az énekesnő felvételről alájátszott zenére egy üres színpadon egyedül produkált. Szó se róla, mind a zene kiváló volt, mind az énekes előadása, ám az mégiscsak kiakasztotta sokunk állkapcsát, amikor Kádek Heny egy gitárszólónál lement a színpadról, mintegy teret engedve a láthatatlan gitáros érvényesülésének.
Ami felől vonultunk, az egy Piros Ildikó által előadott műsor volt, amiben a POSZT díszvendége versekkel, korábbi zenés produkcióinak bejátszásával és önmagáról írt szöveggel mesélt az életéről. Mindig rossz érzés fanyalogni, amikor egy életpályát mutat fel nekünk az, akinek ez a legsajátabb valósága. Ugyanez a rossz érzés volt bennünk korábban Föles László Hobó önvalló előadásánál is, és Piros Ildikónak a Momentán Társulattal közös Főhős című játékakor is. A második Piros Ildikóhoz kötődő program után, azt gondolom, hogy nem sikerült idén megtalálni azt a formát, amiben a POSZT díszvendége jól megmutatkozhatott volna. A Főhős egy remek ötlet volt, ami nem sikerült, ez a műsor pedig a korábbi tévéfelvételek furcsa idegenségével, a színésznő kedves és igazán szeretetreméltó lényét felmutató, mégis nagyrészt a felszínen maradó szöveggel és az általa elmondott versekkel inkább érződött protokollnak, mint láthatóvá tette volna Piros Ildikót.
Szabó Győző és Rudolf Péter a Beugró utáni közönségtalálkozón (fotó: POSZT)
Ami mellett még ezen a napon elsétáltunk, a Beugró utáni közönségtalálkozó a Fesztivál Sétányon. Kollégánk elmondása szerint, aki nagy fan, annyian voltak az előadáson, hogy ő már csak a keverőpult mellé tudott leülni, és az előadás éppen olyan jó volt, mint a tévében. Az előadás utáni jó kedélyű anekdotázások és rövidebb besülések mellett zajló beszélgetés végül eljutott a színészet alfájához is, amikor Rudolf Péter elmesélte, hogy színészi pályájának meghatározó mondata az volt, hogy „Nem te vagy!”. Ezzel kapcsolatban egyébként kisebb disputa indult, mennyiben kell egy színésznek a saját személyiségét is beletennie egy alakításba.
A beszélgetésnek két színházi program kezdete vetett véget, amelyek közül a Tünet Együttes Sóvirág című előadásnak a kezdési időpontja három helyen három különböző időpont volt. Nem először fordult elő az idei POSZT-on, hogy az előzetes tervek a helyszínen átalakultak, amivel azt célozzák, hogy a fesztivállátogatók a programok között tudjanak mozogni, és ne zavarják egymást például a zenei és a színházi események, ám ez az utóhangolás esetenként kellemetlenségeket is okozhat. Mikor elnyúló várakozást, mikor a következő program lekésését. A tapasztalat az, hogy ebben a tekintetben a szervezők inkább a színházi programokra vannak tekintettel, vagyis egy koncertet sokkal inkább be lehet bukni, mint egy előadást. Amit személy szerint én helyeslek, de minap egy kapatos fiatal lány már kevésbé, aki a Mindegy című előadás előtt méltatlankodott, hogy lekési a koncertet, és előadás alatt sem győzött hangosakat ásítani, jelezve az álláspontját a színház és zene fajsúlyainak viszonyáról.
Happy Ending - Hernádi Judit (középen) - Fotó: POSZT
Nem tudom, ki hogy van vele, én szeretem egy fesztiválon, amikor válogatnom kell két-három, egyformán izgalmas program között. Vagy pontosabban nem szeretem, de növeli a szememben a fesztivál értékét. Márpedig ilyen – ha nem is gyakran esett meg -, de nem először fordult elő az idei POSZT Fesztiválon. Ma az említett Sóvirág, amely egy kilencvenéves holokauszt-túlélő és egy fiatal kortárs táncos duettje, és az Orlai Produkciós Iroda Happy Endingje között kellett dönteni. Nomen est omen az utóbbit választottam.
Ahogy a kollégámnak az előző nap, nekem ez az előadás hozott fesztiválhangulatot. Elsőre merésznek tűnt az ötlet, hogy azon a szabadtéri színpadon játsszák el, amelyen egyébként a nagyobb zenei koncertek szoktak zúzni. Még akkor is, ha maga az előadás revüként határozza meg magát, amitől voltaképpen semmiféle színpad nem lehet idegen. Ami a fesztiválhangulatot illeti, műanyag székek, büfésátor, hideg ellen takarók a lassan ránk sötétedő ég alatt, mellettünk a másnapi Portugál sörös rekeszekből emelt falait próbálták betuszkolni az E78-ba, és ehhez az előadás jó híre adta a további lendületet.
Happy Ending (fotó: POSZT)
Lehet, hogy a sajátos helyszín miatt volt, de az előadás eleinte nem könnyen találta meg a saját lendületét, miközben nézőként már kezdtük elveszteni a miénket. Amikor azonban az előadásbeli történet a kemoterápiai kezelésen találkozó négy nővel kezdett sötétebb tónusokat venni, amit a revübetétek degenerált abszurditása és Hernádi Judit egyszerre ironizáló és mégis megejtő játéka ellenpontozott, elindult az előadás. A lélek facsarásának és a feloldó humornak a libikókája a maga komótosságában, de elkezdett billegni. Talán egy zárt színházi térben koncentráltabb lehetett volna az előadás, de a szabad tér és a jó előadás élménye miatt egy pillanatra sem bántam meg a választásomat.
Hazafelé szerzőtársam elmondta, hogy mennyire furcsa volt neki az egyszerre beszélő és kortárstáncos színházi forma, ami a Sóvirágot jellemezte, és hogy kellett idő, mire a kezdeti unalom után elkezdett számára működni az előadás. És ez akár a POSZT-ra magára is igaz lehet: hibáival és értékeivel, de úgy tűnik, hogy működik.
Kapcsolódó
Első nap - Amit elhiszünk és amit nem
Második nap - Amire emlékezni fogunk és amire nem
Harmadik nap - Egy nyári nap egy jópofa S.Ö.R.-rel
Negyedik nap - Gyerekcipő, felnőttcipő
