A hetedik nap a különféle mozgások és a tánc jegyében telt a POSZT Fesztiválon. Török Ákos beszámolója.
Volt, amikor a táncosok mozogtak, olyan is akadt, amikor a nézők is belemozdulhattak az előadásba, és a Manna Produkció Emigránsok című előadásában egy külföldre történő kimozgás utáni kilátástalanságba is belenézhettünk.
Úgy tűnik, hogy az emigráció témája az utóbbi napok előadásaiban karakteresen jelenik meg: ami az évtizedekkel korábbi Portugálban még csak elvágyódás, a Diggerdrájverben már megállapodott és visszavonhatatlan kintlét. Mucsi Zoltán rendezése, az Emigránsok a szöveg születésének időpontja szerint a kettő között áll, ahogy a helyzet is köztes: két férfi közül az egyik még hazatervez, a másik már nem. Miközben az előadásban egyik alternatíva sem kecsegtető (kritikánk itt olvasható).
Emigránsok (fotó: Torják Orsi)
A különböző témák és műfajok szerinti csoportosítás a fesztivál koncepciójának egyébként is az egyik üdvözlendő eleme. Így került a mai nap fókuszába a kortárstánc és a fizikai színház. Mivel ezek a színházi nyelvek, éppen sajátos fogalmazásmódjuk és a kizárólag rajtuk keresztül megszerezhető élmények miatt fontosak, a megjelenésüket kifejezetten jó szakmai döntésnek tartom. Főként úgy, hogy a POSZT szabályozói szerint a versenyprogramba nem kerülhetnek be kortárstánc előadások, így ha a tánc a fesztiválon sem lenne jelen, akkor a legnagyobb szabású színházi találkozónkon láthatatlan maradna.
A programba bekerült előadások már egy másik kérdés. Ugyanis csupán a kortárstánc egy szűk keresztmetszetét képviselik. Ami akkor sem szerencsés, ha az előadások a felől az izgalmas és virulens mozgásos színházi nyelv felől érkeznek, amelynek Horváth Csaba az egyik legismertebb és méltán elismert hazai képviselője. És még úgy sem, hogy ez a színházi nyelv, éppen Horváth Csaba A te országod című rendezésével a versenyprogramba is bekerült - megint csak méltán (kritikánk itt olvasható). Ennél sokkal színesebb a hazai táncpaletta, és akkor is érdemes a megmutatásra, ha sajnos a potenciális nézők közül nem sokan ismerik és keresik ezt a nyelvjárást.
De egy kicsit előremozogtunk, hiszen a nap ma is egy szakmai beszélgetéssel kezdődött, amely éppen egy látványos mozdulatok és szembeszökő drámai történések nélküli előadásról folyt. Bérczes László A gát című rendezése megosztotta a nézőit: voltak - elsősorban kritikusok -, akik unalmasnak és semmitmondónak (kritikánk itt olvasható), mások, éppen a csendességénél fogva megrázó erejűnek tartották. Bérczes László a beszélgetésben arra utalt, hogy mivel maga sem tudja, mit kell tenni, ezért az ő színházi nyelve nem a harsány megmondás, hanem az alig észrevehető finom történések, apró gesztusok, amelyek - ha jól hangolt az előadás és van rá hallásunk - az élet legnagyobb történései. Véleménye szerint az előadás a „gazdag és szép semmit” mutatja meg.
Szakmai beszélgetés A Gátról (fotó: POSZT)
Már a Tizenkét dühös ember szakmai beszélgetésén is elhangzott az érv Cserhalmi György rendező szájából, hogy a nézők szeretik, és akkor ennyi. Bérczes László sokkal kevésbé pikírten fogalmazta meg ugyanezt a vele készült interjúban A gáttal kapcsolatban (az interjú itt olvasható). Az a kérdés, hogy egy kritikusok által alacsonyan értékelt előadást a nézők vajon jobban szeretnének akkor, ha a megkritizált elemeket „jobbra cserélnék”, vagy éppen azért szeretik, amiért a kritika nem. A Tizenkét dühös embernél azt gondolom, hogy egyértelműen az első a helyzet: a nézőknek is jobban tetszene, ha jobban lenne megrendezve. A gátnál, amit nem láttam, de többek véleményét is meghallgattam, azt gyanítom, hogy akinek ez az előadás tetszik, annak éppen amiatt tetszik, ami miatt másoknak, köztük több kritikusnak nem.
A kibicelés után Veiszer Alindáról is szót kell ejtenünk, aki a második napi beszámolónkban erős kritikát kapott tőlünk. Ahogy az egész szakmai beszélgetés a népszerűség és a szakszerűség között lavíroz, úgy Veiszer Alinda is vélhetően ugyanezért került bele ebbe a programba. A Tizenkét dühös ember utáni beszélgetésen még nem, de azóta összeszedettebb és felkészültebb: zömmel egy hétköznapi, tájékozott néző szemszögéből szólal meg. Ez lehet zavaró annak, aki mélyebb elemzésekre és szakmai szempontból relevánsabb gondolatokra kíváncsi, mint ahogy az alkotók közül többeknek szemmel láthatóan az is, de izgalmas is lehet azoknak, akik éppen az ilyen jellegű gondolatok miatt kerülték ezeket a beszélgetéseket.
Give me a name (fotó: POSZT)
Megoldás tehát nincsen, ahogy a mai nap mozgásos és kortárstánc előadásai sem megfejteni, feloldani, hanem felmutatni akarták a világot. A Fesztivál Sétányon két, egyaránt a Budapest Tánciskola vonzáskörébe tartozó és részben azonos tagokból álló formáció adott ízelítőt a fiatalos játékosság és a szakmai tudás együttállásáról. A SAPP nevű grupp Give me a name című utcára kalibrált előadása az egyéniség és a közösség gondolatával és mozdulataival játszik el, a Dart nevű csoport Give in című produkciója pedig egy önfeledt játék, amely nem csupán az előadók őrületkörnyéki, mégis pontosan szerkesztett elengedettségébe enged bepillantani, de ha hagyjuk magunkat, akkor képes minket is bevonzani ebbe a szabadságba.
Míg az előbbiek nem, Blaskó Borbála Hekabé című előadása és Widder Kristóf Bernarda Alba háza című munkája már a Horváth Csaba által is beszélt színházi nyelven szólal meg. Blaskó Borbála Euripidész Hekabé című drámájából indulva kiszolgáltatott női sorsokat mutat fel kövekkel és táncos testekkel, közöttük a sajátjával, amely a nőiség és a fiúság közös ember voltát tárja elénk. Blaskó első saját koreográfiája a drámai hangsúlyai mellett helyenként el-elveszti a súlyát, és ezzel a nézőit is.
Bernarda Alba háza (fotó: POSZT)
Widder Kristóf koreográfiája viszont az első pillanatától az utolsóig magához szegez minket. Apró mozdulatokkal, hosszabb mozgássorokkal, kiválóan összeállított zenével és színpadi jelenlétekkel hozza létre García Lorca drámájának mélyre merítő, mégis jól követhető esszenciáját. Lőrinc Katalin Bernardájának intenzíven parancsoló lénye pedig még húsz méterrel odébb is vigyázzba ülteti a nézőket. A fesztiválszínpadon látott előadás erejét az sem tudta kettétörni, hogy a gyászjelenet csendes tragikumába penetráns módon behallatszott az E78-ban színpadot bontók hangoskodó pakolászása. Ezt ne!!!
B. Kiss Csaba kritikája A vágy villamosáról
Tennessee Williams drámája viszonylag gyakran látható magyar színpadokon, a fővárosban két előadása is hosszú évek óta megy. Most a Pécsi Nemzeti Színház vette elő Blanche DuBois és Stanley Kowalski egymást gyilkolásának történetét az igazgató, Rázga Miklós rendezésében. Aki látott már feldolgozást A vágy villamosából, annak nagy meglepetést nem tartogat az előadás; aki még nem, az pontos, korrekt, bár kevéssé revelatív értelmezésben nézheti meg.
A vágy villamosa - (fotó: Mihály László)
A Williams-mű nagy erőssége a két jól megírt főszerep, egy jó feldolgozás kulcsa pedig a szerepeknek megfelelő két jó színész. Darabont Mikold és Köles Ferenc személyében ezek adottak is, innentől már csak rontani lehet. Szerencsére ez nem történik meg, sőt, Hamvai Kornél új fordítása és Bagossy Levente lassú pusztulást sejtető díszlete plusz töltetet adnak az előadásnak, ahogy a háttérben maradó jazz zenekar játéka is jó aláfestésnek bizonyul.
(7 pont)
Egy ilyen mozgalmas nap nem is érhet máshogy véget, mint egy nagy sétával a Zsolnay Negyedtől a Nemzeti Színházig, ahol a versenyprogramról kiérkező kollégák hümmögését hallgattam meg a pécsi A vágy villamosa és a kecskeméti Tóték kapcsán. Aztán mozgás, vissza a szállásra.
Kapcsolódó
Első nap - Amit elhiszünk és amit nem
Második nap - Amire emlékezni fogunk és amire nem
Harmadik nap - Egy nyári nap egy jópofa S.Ö.R.-rel
Negyedik nap - Gyerekcipő, felnőttcipő
Ötödik nap - A szakmai beszélgetéstől a happy endingig
Hatodik nap - Játék és valóság
