"Sok határon túli előadás lehetőséget teremthetne arra, hogy a magyarországi színházi gondolkodást is befolyásolja."
A Bocsárdi László rendezte Vízkereszt, vagy amire vágytok a tavalyi gyulai Shakespeare Fesztivál bemutatója volt, majd megjárta az idei MITEM-et, legközelebb pedig a POSZT versenyprogramjában láthatja a magyarországi közönség. A rendezőt a Shakespeare-darabban rejlő lehetőségekről, a POSZT-ról és a különböző országok közötti szakmai párbeszédről kérdeztük e-mailben.
Többször rendezett már Shakespeare-t, de a Vízkereszt az első Shakespeare-vígjátéka. Miért vette elő? Milyen lehetőségeket látott benne?
Érdekelt az az életérzés, ami a Hamletben megjelenik, és amivel hosszú időn keresztül foglalkoztam, hiszen az elmúlt 5 évben kétszer is megrendeztem a darabot. Ez az életérzés Shakespeare-nek azt az alkotói korszakát érinti, amikor Anglia nagy változás előtt állt, ugyanis Erzsébet királynő uralkodása a vége felé közeledett. Nem kérdés, hogy mi is egy lényeges változás idejét éljük. Azt kerestem, hogy mekkora a mélysége egy ilyen változásnak, mi zajlik le az emberben. Az egészet belengi egyfajta melankólia, ami az elmúlással van kapcsolatban. Az elmúláshoz kötődő rendkívül árnyalt shakespeare-i érzésben szerettem volna tovább gyönyörködni és egyúttal megtapasztalni a vígjáték műfaji kereteinek szétfeszítését. Az előadás a mi értelmezésünkben a jelenünket meghatározó világpolitikai komédia és a majdnem minden reklámban megfogalmazott szórakozás helyett egyfajta melankóliát jelenít meg.
Vízkereszt, vagy amire vágytok (fotó: Barabás Zsolt)
Hogyan fogadta a sepsiszentgyörgyi közönség?
A nézőket érdekli az előadás, folyamatosan teltházzal játsszuk. A megközelítési módját tekintve mindenképpen egy színházi kísérletről van szó, ezért ki is alakultak bizonyos feszültségek a nézők részéről, de ez az előadás hírének a javára vált.
A Vízkereszt milyen visszhangot keltett a romániai színházi szakmában?
A napokban nézte meg az előadást az FNT (bukaresti Országos Színházi Fesztivál – a szerk.) fesztiváligazgatója, Marina Constantinescu, és júliusban kiderül, hogy beválogatta-e a fesztivál programsorozatába.
Általában véve lát különbséget az erdélyi és magyarországi nézők igényei, elvárásai között?
Alapvetően észlelhető egyfajta különbség a szakmai közönség esetében. A nem szakmai közönség, vagyis a nem színház-ínyencek mindkét országban, és talán minden országban ugyanazt: zenés vígjátékot szeretnének látni. A színházszerető közönség esetében abban látom a különbséget, hogy a romániai nézők kevésbé igénylik a politikai áthallásokat, a politikai összefüggések kihangsúlyozását, ehelyett a színháztól, legyen az akár dokumentarista is, a metafizikai mélységet várják. Továbbá ez a közönség kevésbé megosztott, és nyitottabb, például nagyobb érdeklődéssel követi a külföldi színházi kultúrák előadásait. Ez azért is alakult ilyenféleképpen, mert mifelénk lényegesen több a nemzetközi színházi fesztivál.
Bocsárdi László
Ön is fesztiváligazgató (Reflex), és az erdélyi, illetve romániai színházi kultúrában sok minden köthető a nevéhez. Hogyan látja a POSZT helyzetét? Mi az, ami jól működik benne, és mi az, ami nem?
A személyes véleményem az, hogy egy színházi fesztivál esetében nem szerencsés a versenyjelleg, mivel az az életben tapasztalható versengést mintázza, ez pedig gyengíti a színházzal mint olyannal szembeni kíváncsiságot, és a fesztiválra kevésbé tudunk ünnepként tekinteni. Amikor egy fesztivál nem versenyszerű, akkor arra vagyunk kíváncsiak, hogy kik és hogyan játszanak. Ilyen jellegű fesztivál például a Theatretreffen és Romániában az összes fesztivál.
A POSZT válogatói rendszerét sem tartom szerencsésnek. Az a tény, hogy a válogatók nem színházkritikusok, szerintem tévedés, mert így a válogatással megbízott alkotók saját ízlése szerint áll össze a program. Egy nemzeti fesztivált nem kellene szubjektív szempontok szerint válogatni, és a legkevésbé szubjektív a színházi kritikus, akinek lehetősége van – mivel ha komolyan veszi magát, rendkívül sok előadást lát – tisztában lenni az európai, vagy akár a világszínjátszás terén is futó produkciókkal, azok színvonalával, és ezáltal képes felmérni, hogy a magyarországi kínálatból mi az, ami nemzetközi szempontból is fontos lehet. Azt érzem a POSZT kapcsán, hogy a közönség kielégítésének szándéka összemosódik a szakmai igényesség szándékával. Ha nemzetközi mércével történne a válogatás, akkor a fesztivál egyben a showcase funkciót is betölthetné, amire igen nagy szükség van.
Ami még fontos lenne, és ez nyilván anyagi meg gyakorlati kérdés, hogy a POSZT-on a társulatok több ideig ott tartózkodjanak és megnézzék egymás előadásait.
Szimpatikus a POSZT-ban, ahogy off-programokat és egyéb rendezvényeket szervez, ahogy különböző jellegű tereket beemel a köztudatba, ezáltal a fesztivál kapcsán az egész várost aktivizálja, növelve annak esélyét, hogy a színház újabb nézői rétegeket vonzzon maga felé.
A Vízkereszt az egyetlen határon túli előadás a versenyprogramban. Csökkent a szakma figyelme a határon túli előadások iránt, vagy ez egy egészséges eset: nem feltétlenül születik minden évben olyan előadás, amit beválogatnának a POSZT-ra?
Azt gondolom, az a helyes döntés, ha annyi határon túli előadást válogatnak be, amennyi megérdemli, hogy ott legyen, amennyiben a mérce egy nemzetközi színházi értékrendnek felel meg. Ekkor az is természetszerű, hogy öt határon túli előadás legyen jelen, amennyiben öt jó előadás van, vagy adott esetben egy sem, ha épp nincs ilyen előadás.
Vízkereszt, vagy amire vágytok (fotó: Barabás Zsolt)
Soha nem éreztem azt a szakma részéről, hogy belső indíttatású lenne a határon túli színházak iránti kíváncsiság, ez inkább csak kötelezettség. Miközben határon túl sok olyan formanyelvű előadás születik, ami lényegesen különbözik a magyarországitól, és ami lehetőséget teremthetne arra, hogy a magyarországi színházi gondolkodást is befolyásolja, azaz tágítsa az alkotók szemléletmódját. Mindemellett a közönséget is közelebb tudná vinni másfajta színházi kultúrákhoz, hiszen magyar nyelven találkozik ezekkel. Az tapasztalható, hogy Magyarországon a feliratos előadásokat nem veszi körül nagy érdeklődés, vagyis ami nem a nézők anyanyelvén szólal meg, azt nehezen fogadják be. Ez a határon túli magyar színházi jelenség egyfajta híd lehetne más – orosz, román, szerb, szlovák stb. – színházi kultúrák felé. Továbbá ha a POSZT-ra meghívnának Európából két-három fontos színházi produkciót, az szintén a színházi kultúrák egymás mellé tételét segítené elő, ami mindenkinek a javára válna. Régóta belterjesnek érzem a magyar színházi szakmát és a szakmabeliek gondolkodását. A nyitásra a MITEM próbál kísérletet tenni.
Hogyan értékelné a magyar és a román színházi szakma együttműködését? Mennyire hatnak egymásra? Mennyire nézik meg egymás előadásait? Mennyire alakulnak ki szakmai kapcsolatok?
Nem igazán hatnak egymásra. Nem szakmai szempontból történik a közeledés, hanem protokolláris szempontból, egy-egy színház meghív egy másik, hasonszőrű színházat, de nem tapasztalható valódi átjárás. Mostanában egyre ritkábban fordul elő az, hogy művészek vándoroljanak egyik országból a másikba. Romániai rendezők, néhány kivételtől eltekintve – és itt Purcăretére gondolok – nem jelennek meg Magyarországon, és fordítva még kevésbé.
Rendszeresen hívják magyarországi színházi fesztiválokra (Gyulára, Kisvárdára) az előadásait, a POSZT-on is többedszer szerepel. Más országokba is szokták hívni?
Nem jellemző a gyakori nyugati meghívás, Lengyelországban Radomban, Torunban és Gdnaskban vendégszerepeltünk, és nagyon régen Németországban, Ulmban voltunk a Vérnász című előadással. A dobbantó számunkra egy fesztivál esetében, ha idegen színházi szakemberek megjelennek, és megnézik az előadásainkat.
