„Nem megmentőkre van szüksége a kultúrának - mert gyakran, nagy igyekezetükben éppen ők tapossák szét -, hanem segítőkre.”

Hegedűs D. Gézával beszélgettünk, aki a POSZT szakmaiságáért dolgozó tanácsadó testület elnöke, valamint a Vígszínház versenyprogramba bekerült Istenítélet című előadásának egyik drámai szerepét is alakítja. Megtudtuk tőle, hogyan lesz egy színműs felvételizőből színész, miben különbözik, amikor ifj. Vidnyánszky Attila, Marton László vagy éppen Mohácsi János rendezi, mit gondol a POSZT és mit a kultúra jövőjéről, és azt is, hogy a teljes erkölcsi pusztulás a színpadon hogyan adhat reményt a nézőtéren.

Mi alapján felvételiztetsz a Színműn? Mennyire látszik valakin, hogy milyen színész lehet belőle?

Látsz valakit bejönni az ajtón, és kíváncsivá tesz. Az első pillanatban inkább csak az ösztön működik, hogy ki az, aki valami titkot hordoz, és ki az, aki átlátszó, mint az üveg. Ezután jönnek azok a művészi feladatok - versek, monológok, dalok, helyzetgyakorlatok -, amelyeken keresztül megpróbálok belelátni a fejébe és a szívébe. Emellett különféle technikai követelményeknek is meg kell felelnie a felvételizőnek, meg kell vizsgálni a beszédkészségét, a zenei képességeit, a ritmusérzékét, a testtudatát, s ebben segítenek a technikai szakemberek, a logopédusok, a hangképző-, a mozgás- és énektanárok. Szóval alaposan körbe tudod járni, meg tudod ismerni azt az izgalmas fiatal hölgyet vagy fiatalembert, aki bejött azon az ajtón, és ha meggyőző volt, szeretnéd, ha a második felvételi fordulón már a többi tanártársad is megnézné.

Istenítélet - Hevér Gábor, Hegedűs D. Géza, Fesztbaum Béla (fotó: Szalontai Ábel)

Amellett, hogy megpróbálok belelátni valakinek a fejébe és a szívébe, én hiszek a formai tehetségben is. Ha látok egy szép embert, lányt vagy fiút, aki jó kiállású, vonzó megjelenésű, azon dolgozom a felvételin, hogy ha valóban tartalmas, emberi mélységekkel bíró a felvételiző, akkor ez minél árnyaltabban kiderülhessen. Az első lépcsőnél én megengedőbb vagyok; akiben egy kis reményt látok, hogy tanítható, mert jó képességei vannak, továbbengedem. A harmadik fordulónál pedig gyakorlatilag együtt töltünk egy hetet azokkal, akik ideáig eljutnak, és a közös munka során még tisztábban láthatjuk őket. A különféle gyakorlatok, technikai feladatok során már komoly jegyzetanyag áll rendelkezésre mindenkiről, ami a végső döntésnél sokat segít.

Miután pedig kialakul az osztály, az elkövetkező öt évben két nagyszerű tanártársammal, Marton Lászlóval és Forgács Péterrel egy szoros mester-tanítvány viszonyt alakítunk ki a színészhallgatókkal, és ők a tőlünk kapott feladatokon közösen dolgoznak. Ez a folyamatos és szabad, közösségben zajló gondolkodás egy ideig rengeteg kudarccal jár, míg egyszer csak mindenkinél bekövetkezik egyfajta megvilágosodás, megértés. És onnan kezdve közös nyelven kezdünk el gondolkodni. Nem mindenki egyszerre jut el ehhez a ponthoz, de végül mindenki ideér.

Az egyik korábbi tanítványod, ifj. Vidnyánszky Attila rendezett is téged. Ő azt mondta az Athéni Timon kapcsán, hogy „a Tanár urat nem lehet rendezni”.

Persze, értem, hogy mire gondolt Attila. Mivel az Athéni Timon egy speciális előadás, amelyben az első rész szigorúan kötött rendszerben zajlik, amelyben mint minden szereplőnek, nekem is alkalmazkodnom kell a rendező által szigorúan meghatározott formai követelményekhez. A második rész viszont a formát elvetve csak egy puszta tér. Attila itt teljes szabadsággal ruházott fel. Tudtuk, hogy miről akarunk beszélni, ismertük a megjelenő konfliktusokat, de hogy pontosan mi történik, az mindig spontán volt. Az én aznapi érzékenységem erősen befolyásolta a megszülető helyzeteket. Egyikőnk sem sejthette, én sem, hogy aznap mi fog történni. Ennyiben tehát igaza volt Attilának, mert a játékszabályok tisztázása után egy ponton valóban azt mondta nekem: „azt csinál, amit akar”. Ehhez persze szükség volt a darab mély ismeretére és a fiatal csapat teljes nyitottságára és kiváló reagálóképességére.

             Athéni Timon - Hegedűs D. Géza (fotó: Badinszky Tolvaj Annus)

Most ismét ifj. Vidnyánszky rendez téged. Hol tartanak a III. Richárd próbái?

Zömmel éjszaka tudunk dolgozni, mivel akik szerepelünk benne, sok helyről jövünk össze, és mindannyian játszunk máshol is. Izgalmasan alakul a dolog. Attilának mindig van egy határozott formai elképzelése, amibe nagyon hamar beavat mindenkit. Ebben a munkában komoly partnere Vecsei Miklós, akivel közösen alkotják és gondozzák a szövegeket. Attila minden spontán megszülető dologra nyitott: ami jó, arra abban a pillanatban lecsap és beépíti az eredeti elképzelésébe. Akkor fog igazán felgyorsulni ez a munka, amikor véget ér az évad, és mindannyian ráérünk a normál menetű, egész napos próbákra.

Említetted Vecsei Miklóst, aki kicsit mintha eltűnt volna a Vígszínházban, ahol társulati tag.

Ennek egyszerű az oka: Miklós úgy szerződött a Vígszínházhoz, hogy az évad első felében már voltak más irányú művészi elköteleződései, és a színház ezt tiszteletben tartotta. Leforgatott egy hatrészes filmet, amelyben főszerepet játszott, s nyilván te is észrevetted, hogy az évad első felében két fontos bemutatója volt. Először Budaörsön, a Liliomfiban, amelynek szövegkönyvét szintén Attilával, a nagyszerű előadás rendezőjével készítették, majd Debrecenben, a Csokonai Színházban próbálta és pompásan eljátszotta a Rómeó és Júliában Rómeót.  Így a Vígben valóban nem lehettek nagyobb szerepei, de most hidd el, olyat robbant A Pál utcai fiúkban Nemecsek Ernőként, hogy szét fogja vetni a színházat.

Beszéltél arról, hogyan dolgoztok együtt ifj. Vidnyánszky Attilával, de mi az, ami még izgalmas tud lenni például a Marton Lászlóval való munkátokban, mint akár legutóbb a Hallgatni akartam című darabban?

Magát a művet három évvel ezelőtt karácsonykor kaptam az egyik lányomtól. Ez az Egy polgár vallomásaihoz, illetve a Föld, föld! című művekhez szervesen csatlakozó szövegtest korábban a Márai-hagyatékban rejtőzködött, spárgával átkötve. Egy szigorú társadalmi és önvizsgálat az Anschluss pillanatától 1948. augusztus 31-ig, amikor Márai önkéntes száműzetésbe indult. Maximalista morális magaslatról szólal meg kérlelhetetlen hangnemben, sem a világot, sem önmagát nem kíméli. Megrendítő vallomás. Heller Ágnes az elpusztuló magyar polgárság gyászbeszédének nevezte a szöveget.

(Hegedűs D. Géza a Hallgatni akartam olvasópróbáján - fotó: Szkárossy Zsuzsa)

És hogyan jön mindehhez Marton László? Ő egy született polgár, és a polgárt most az individuum és a szabadság megtestesítőjeként értem.  Olyan műveltséggel, világlátással és érzékenységgel rendelkezik, amelyek alapján egy európai horizontról tekinthet a világra. Emellett nagy tudású színházi rendező. Nagy szerencse a számomra, hogy még mindig van körülöttem olyan ember, akire mesterként tudok hallgatni és figyelni. Akkor lesz valaki magányos és esik kétségbe, amikor nincs olyan hozzáértő ember a közelében, aki hitelesen elmondhatja a véleményét a művészi munkádról. Marton László számomra ilyen ember.

És ha már a rendezőkről beszéltél, akkor az Istenítéletben Mohácsi Jánossal dolgoztál, aki hírhedt a főpróbahét rohamtempójáról. Itt is sűrű volt az utolsó hét?

Igen, de az egész munkafolyamat az volt, hiszen ez egy bonyolult szövetű szerkezet, ahol nagy energiákat kell megmozgatni ahhoz, hogy minden rétege, minden drámai helyzete jól működjön. Az előadásban mindenki a maga helyén van, és mindenki magas minőségben van a helyén. Éppen emiatt ez egy társulatot integráló mű.

Mohácsi János hagy minket dolgozni a próbafolyamat alatt, és bizonyos pontokon rámutat egy-egy helyzetre. Ez most is így történt. Parris tiszteletest játszom a darabban, akinek a lánya egy szélsőséges kamaszjátékba keveredik a társaival, ami drámai fordulatot vesz. Van egy pillanat, amikor ott fekszik előttem ájultan, és János rámutatott arra, hogy ebben a sűrűn gomolygó helyzetben, a sok egyéb tennivalóm mellett hogyan lehet egy nagyon erős pillanatot megfogalmazni, ahonnan elindul az a bonyolult, rendkívül gazdag emberi sors. Hogyan válhat ez a szerepem fejlődésének egy fontos csomópontjává, ahonnan eljuthatok oda, ahol minden emberit feladva meghódolunk az erőszak előtt, és végül ott állunk összezúzva.

Ami pedig az utolsó hetet illeti, minden felpörög, ahogy egy repülőgép is a kifutópályán – ott dől el, hogy az előadás fölröpül a magasba, vagy csak gurulgat a kifutópályán.

Istenítélet (fotó: Szalontai Ábel)

Az Istenítéletről látszott a főpróbán, hogy repülni fog vagy csak gurulni?

Azt lehetett tudni, hogy ez egy hihetetlen minőségű mű, amin egy formátumos csapat dolgozik, ráadásul Mohácsi János egy erős formai elképzelést hozott, amelyben különböző színházi nyelvi elemek segítik egymást. A tömeg ösztönmozgásai expresszív drámai erővel mutatkoznak meg az előadásban, és ebben a tömegben megjelennek az egyéni sorsok is, és a kényszerhelyzetbe hozott életekben az emberi minőség is kiderül. Mindig van választási lehetőség, és az előadásban gyönyörűen sorakoznak fel  a kompromisszumok különféle fajtái, amiket egy-egy ilyen véghelyzetben megtapasztalhat egy közösség. És bármennyire kétségbeejtő is, amit a darab mutat, végül is reményt ad. Mert megerősíti a nézőt abban, hogy semmiféle eszme érdekében senkinek soha nincsen joga feláldozni embereket. A néző megrendül és meglátja, hogy mi a szép és mi az undorító az emberben.

Az előadást a POSZT versenyprogramjába is beválogatták. Hogyan látod az idei válogatást?

Kiegyensúlyozottnak és minőséginek gondolom. És a szervezőknek még arra is volt gondja, hogy több olyan előadás, amiben végül nem sikerült a két válogatónak megegyezni, a versenyprogramon kívül mégis látható a POSZT-on.

Mit gondolsz arról, hogy a Magyar Attila pályázatát megalapozó tanulmányban és a sajtótájékoztatón is eléggé hangsúlyosak voltak a marketingszempontok, és kevésbé voltak azok a szakmaiak?

A tanácsadó testület határozottan amellett van, hogy a POSZT továbbra is a legjobb előadások fesztiválja legyen. Ha ez megvalósul, és eköré szerveződnek más, a színházi szakmát reprezentáló produkciók, amelyek egyébként nem juthatnak be a versenyprogramba, abban semmi kivetnivalót nem látok. Azt mondom, hogy történjenek meg a dolgok a tervek szerint a POSZT-on. Utána pedig le kell vonni a tanulságokat, és a tapasztalatokat beépíteni a következőbe. Én ha óvatosan is, de reménykedem.

(A portrét Gál Bereniké készítette.)

A jövő évre válogatók milyen induló instrukciókkal kezdték meg a munkájukat?

Mi nem adunk instrukciókat. De miután a tanácsadó testület egy már elindult válogatás közben állt fel, az átmeneti évadban még a régi rendszer szerint, ketten válogatnak. Azonban a válogatás új módszerére már több javaslat is született a tanács tagjai részéről. Most ezeket vitatjuk meg. Hogy mi lesz a megoldás, még nem tudni, a cél az, hogy egy olyan módszert dolgozzunk ki, amivel évi háromszáz előadásból optimálisan ki lehet választani a legjobb tizenkettőt.

Több nyilatkozatból is úgy tűnik, hogy a POSZT-on megvalósulhat az, hogy végre talán a szakma, és nem a politika dönti el a játékszabályokat. Ha nagyobb léptékben nézzük ugyanezt, milyen lehetőséget látsz erre a magyar kultúrpolitikában azután, hogy minden jogszabályi változás éppen az ellenkező irányba mutat?

Nagyon őszintén azt gondolom, hogy mindenki akkor jár jól, ha az alapvető döntésekben szigorúan csak szakmai vélemények tudnak megvalósulni. Hosszútávon a hozzáértés és a szakszerűség biztosítják azt, hogy valóban a tehetségek jussanak alkotóhelyzetbe. Márpedig igazi értékek csak így születhetnek. Ha nem így történik, azt így vagy úgy mindig megsínyli az adott helyzet.

Ha egy kicsit én is tágabban, civilizációs értelemben nézem a kultúrát, akkor nem hiszek a kultúra irányíthatóságában. A kultúra olyan, mint egy többezer éve áradó folyam, mely feltartóztathatatlanul árad, és nem megmentőkre van szüksége - mert nagy igyekezetükben gyakran éppen ők ártanak a legtöbbet - hanem segítőkre. Lehetőséget kell teremteni arra, hogy a kultúra a tehetséges emberek által minél sokszínűbben teljesedhessen ki. Évezredek bizonyítják, hogy így van, és az áradó kultúra ellen nem lehet semmit sem tenni. Nem kell megmenteni. Épp azok szorulnak segítségre, akik meg akarják menteni.