A kisvárdai fesztivál hétfői napján egy pazar Molière-vígjátékot láthattunk, amely a másnapi szakmai beszélgetésen úgy felkorbácsolta az indulatokat, hogy a díszelőadáson még a riasztó is megszólalt.
Bár a kisvárdai fesztivál versenyprogramja minőség tekintetében meglehetősen vegyesnek mondható, az off-programban még nagyobb kvalitatív eltéréseket tapasztalhatunk. A kísérőprogram egy része bevállaltan a kisvárdai lakosságot szólítja meg olyan könnyed, szórakoztató, főleg zenés darabokkal, mint a Hyppolit, a Mágnás Miska vagy az ExperiDance Sinatra-showja (ezek egy része nem is határon túlról érkezik), amivel nincs is semmi baj; de a főleg a Rákóczi Stúdióban látható, inkább a szakmai közönségnek szóló fesztivál-off programjának válogatását illetően képtelen vagyok bármiféle vezérfonalra bukkanni. Hiszen míg szombat este egy olyan fantasztikus, erdélyi magyar kortárstánc-előadást láthattunk, mint a Fade-out, addig hétfőn egy csak részben határon túli, többszörös koprodukcióban készült, de leginkább a Soproni Petőfi Színházhoz kötődő produkció jött el, amelynek ráadásul a művészi színvonala is erőteljes kétségeket ébresztett.
Fade-out - Marosvásárhelyi András Lóránt Társulat
Ingmar Bergman filmjének, az Őszi szonátának nemrég Budapesten láthattuk színpadi változatát Udvaros Dorottya és Radnay Csilla főszereplésével, Vörös Róbert rendezésében. A Kisvárdán látható, Pataki András rendezte előadás szinte teljesen az anya, Charlotte és lánya, Eva közötti konfliktusra hegyezi ki a történetet, így semmit nem tudunk meg Eva és férje félresikerült házasságáról vagy közös gyermekük elvesztéséről. Persze ezzel önmagában még nem lenne baj, ha anya és lánya beszélgetése elég érdekes lenne ahhoz, hogy elvigyen a hátán egy egyébként szinte teljesen a szövegre épülő előadást. A múltbeli sérelmek mindkét részről történő egymáshoz vágása azonban leginkább unalmas melodrámát eredményez. Az összhatást tovább rontja a szinte teljesen kihasználatlanul maradó díszlet, egy emelvényen álló üvegkalitka, amihez három üveglépcsőn lehet felmenni, de mindegyik úgy nyikorog, mint nagyszüleim fél évszázados padlásfeljárója. Ez főleg akkor kínos, mikor az egyik jelenetben a kalitkában ragadt művész a következő jelenet alatt akar észrevétlenül távozni onnan.
Este a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Úrhatnám polgárát láthattuk Sardar Tagirovsky rendezésében. Az előadás külön kritikát érdemel, ezért itt csak a másnapi szakmai beszélgetésről számolok be. A beszélgetéssorozatba csak ezen a napon tudtam bekapcsolódni, és bár úgy hallottam, már az előző napokon is kialakultak viták és felszínre kerültek nézetkülönbségek, az Úrhatnám polgár hosszúra nyúló megbeszélése még ezeknél is magasabb hőfokon zajlott. A vita középpontjában az előadás egyik fontos eleme, a színpadhoz hozzáillesztett, a nézőteret gyakorlatilag kettészelő kifutó állt. A szakmai beszélgetéseken a korreferens szerepét betöltő Árkosi Árpád rendező mindenekelőtt azt kifogásolta, hogy aki nem a kifutó mögött ült, az nem láthatta rendesen az előadást, hanem „grillcsirkeszerűen” forognia kellett ide-oda, hogy az ott zajló történéseket is figyelemmel kísérhesse.
Sardar Tagirovsky az Úrhatnám polgár szakmai beszélgetésén (fotó: Jakab Lóránt)
Bár a hozzászólók többsége váltig bizonygatta, hogy a rámpával egy vonalban ülve sem érezték magukat semmilyen élménytől megfosztva, Árkosi kötötte az ebet a karóhoz, mondván, ők nem részesülhettek ugyanolyan teljes élményben, amilyenben ő, aki a kifutó mögött foglalt helyet. Ez a meglehetősen terméketlennek tűnő vita aztán a beszélgetés idejének több mint felét elvitte, hogy végül ugyancsak Árkosi révén olyan kérdésbe fussunk bele, amelyet Magyarországon kívül máshol talán már nem is értenének, jelesül, hogy lehet-e kőszínházban kísérletezni. Mindezt egy olyan előadás kapcsán, amely, jóllehet a magyar átlagnál jóval progresszívebb, szinte bárhol máshol teljesen hagyományos előadásnak számítana. Néhány hete volt szerencsém végignézni a TESZT fesztivált Temesváron: az ott látott produkciók között az Úrhatnám polgár egészen tradicionális lett volna. Kisvárdán azonban a rendező, Sardar Tagirovsky olyan közhelyekkel volt kénytelen védekezni, mint hogy a színház nem múzeum, vagy hogy egy előadásnak nem feltétlenül egy történet elmeséléséről kell szólnia. Sokkal érdekesebb kérdés lett volna az, hogy hogyan tud ma is érvényesen megszólalni Molière. Tagirovsky, ahogy a nekünk adott interjúban, úgy a szakmai beszélgetésen is azt fejtegette, ő Molière-ből magából indult ki, és azt kereste, hogy ma milyen lenne egy általa írt és rendezett előadás.
Hogy milyen nem lenne, arra néhány órával később választ is kaptunk a Marosvásárhelyi Spectrum Színház előadásától. Molière egy ritkábban játszott komédiájában, A nők iskolájában egy öregúr nevelget jól elzárva egy lányt már kisgyermekkora óta, hogy majd felnővén hűséges hitvese legyen. Na nem Natascha Kampusch-sztorira kell gondolni, de la Souche úr nem perverz vénember, csak éppen fél a felszarvazástól, ezért őrzi magának féltve Agnest. Persze semmi sem a tervek szerint alakul, Agnes ugyanis beleszeret a fiatal Horace-ba, így felborul a szépen felépített terv. Kétség kívül nem a legösszetettebb Molière-darabbal van dolgunk, inkább könnyed bohózattal, aminek legfőbb feladata, hogy szórakoztasson és megnevetessen. A Spectrum Színház előadása pont ezt nem képes elérni: a közönség soraiban talán egyszer hangzott el kisebb kuncogás. Azt hiszem, ez minden kritikánál többet elmond az előadásról.
Az új bérlő
Délután került sor a fesztivál díszelőadására, amelyet a díszvendég, Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója rendezett. Az ilyenkor szokásos politikai szónoklat nem maradt el: az előadás előtt kisebb ünnepség keretében Leleszi Tibor polgármester és Hoppál Péter kulturális államtitkár méltatta a már 25 éve a teátruma élén álló igazgató-főrendezőt. Aki Ionesco Az új bérlőjét nem Kolozsvárott, hanem Bukaresten a Nottara Színházban készítette el, főszerepben egy spanyol színésszel, Francisco Alfonsínnal.
Az előadásról nem mernék véleményt nyilvánítani, mert számtalan körülmény zavarta a befogadást. Így mindjárt az, hogy a díszlet, egy szoba, a teljes színpadnak csupán egyharmadát töltötte ki, így a közönség nem a díszlettel szemben ülő része nem láthatta jól a történteket. A befogadást tovább nehezítette a kisvárdai színház egyedülálló újítása, a fekete alapon sötétszürke feliratozás, amely gyakorlatilag olvashatatlanná tette a magyar szöveget, kivált a teljes monológokat elhadaró női szereplő esetén. És ha ez még nem lett volna elég, egyszer csak megszólalt a riasztó, hogy jó néhány percen keresztül plusz zenei aláfestést biztosítson az előadásnak.
Hair
Riasztó az esti előadáson, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Hairjén is szólt, ezúttal a produkció részeként. Bár a műsorfüzetben olvasható leírás szerint nem a Miloš Forman-féle film, hanem az eredeti Broadway-musical elevenedik meg a színpadon, ez tényszerűen nem igaz. Az eredetiben ugyanis Claude Bukowski nem Oklahomából, hanem New Yorkból származik, Sheila feminista politikai aktivista, nem pedig jól nevelt felső osztálybeli egyetemista, a történet végén a fatális csere Bukowski és Berger között pedig nem történik meg (mindezek kiderülhetnek az egyébként erőteljesen átírt Mohácsi János-féle változatból is, amely valóban az eredeti musicalre épít). Így kisebb különbségeket leszámítva a film sztoriját kapjuk, de a Hairben úgysem a történet, hanem a zene a fontos.
Épp ezért nem vagyok meggyőződve arról, hogy egy prózai színháznak feltétlenül musicalt kell játszania, még ha egy határon túli város egyetlen magyar színházaként többféle igényt is kell kielégítenie. Mindenesetre egy zenés darabban a hangi adottságok nem másodlagos jelentőségűek, ezen a téren pedig a temesvári társulat hagy maga után nem kevés kívánnivalót (még ha néhány éve egy kiválóan sikerült Parasztoperát láttam is tőlük). Ettől eltekintve Puskás Zoltán tisztességes, habár nem túl fantáziadús rendezésben rakta színpadra a hatvanas évek egyik musicalklasszikusát, amely annak ellenére, hogy a versenyprogram része volt, inkább szólt Kisvárda lakosainak, mint az idesereglett szakmai közönségnek.
Piaf-menet
Amelyik meg sem várva a taps végét, erőltetett menetben indult el a Várszínpadtól a hivatalosan tíz perccel később kezdődő Piaf-menetre a Rákóczi Stúdióba. Mezei Kinga két vajdasági színház, a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és az Újvidéki Színház közös produkciójában készítette el saját Piaf-estjét, ahol a neves francia énekesnő szerepébe bújva énekli annak ismert és kevésbé ismert dalait. A programfüzetből kiolvashatóan a színész-rendező tizenhárom éve már játszotta Edith Piafot egy előadásban, hogy most Varga Iván zongorakíséretével és Kőrösi István színészi asszisztálásával egy önálló előadóestben újra magára öltse. Ha a temesváriaknál a megfelelő hangi adottságokat hiányoltam, itt erre nem lehet panasz: Mezei Kinga ebben a tekintetben is kiváló képességekkel rendelkezik, és nem csak elénekli Piaf dalait, hanem valóban Piafot jeleníti meg a színpadon. Mindehhez pazar látványvilágot is teremt, átlátszó függönyön zajló vetítéssel vagy éppen multifunkcionális zongorával. Nem vitás, ennek az előadásnak valóban a versenyprogramban a helye.
