Persze jövünk-megyünk, de az csak az egyik dolog. Ez a szakma egy hatalmas játék, és ahogy Nagy László írja, a játékba is bele lehet fáradni: Nekem a játék nehéz ajándék, sose lesz vége, most is csak játszok, s látod, könnyel fizetek érte. Mert óriási tétje van ennek a játéknak. Szörnyű érzés, ha nem sikerül egy előadás, egy igazán jó előadásnak viszont ára van: minden idődet és energiádat oda kell adnod érte.

Jó példa erre a Rükverc, ami szakmailag is sikeresnek mondható (első magyar színészként elnyerte Szlovákiában a Dosky Legjobb férfialakítás díját – a szerk.), és a közönség is szerette. Amíg ezen dolgoztam a kassai Tháliában, arra az időszakra mindent el kellett felejtenem, a családot csakúgy, mint az anyagi biztonságot. Be is csődöltem négy hónap alatt, ami három gyerekkel nem volt akármi.

A Színikritikusok Díjára történt többszöri jelölésed ellenére nem igazán ismernek a nézők.

Épp a napokban tárgyaltam Pesten egy szerepajánlatról, és a rendező nem értette, miért nem tud rólam semmit. Most erre mit mondjak? Tizenöt éve folyamatosan dolgozom. Igaz, hogy amikor például a Helység kalapácsát játszom egy kis faluban, arra a szakma nem nagyon figyel fel. Vagy egy másik eset: van egy filmes lehetőségem, Pirko címmel forgattunk egy cseh filmet, amiben a negatív főhőst játszom, ami után a filmesek azt mondták, hogy a nevemet elő kell készíteni a következő filmre. Mivel hiába beszélnek rólam a producereknek, ha senki nem ismer. De 37 évesen nem akarok azzal foglalkozni, hogy ki ismer és ki nem. Sosem törekedtem arra, hogy közismert legyek, műveltem ezt a szakmát, ahogy tudtam, és ha egy kőszínházban besokalltam, eljöttem. Amikor dolgozom, nagyon kiégetem magamat, és akkor egy ideig nem is akarok színházat csinálni.

(A Rükverc vendégjátéka a szlovák Nemzeti Színházban)

Ez a Csavar Színházzal is így van?

A Csavar Színház egy nekem való állapot. Sokkal kevésbé vagyok beszorítva időkorlátok közé.  Például a Buda halálának a dramaturgiáján fél évig dolgoztam, majd újabb fél évet a szövegen, azután egy hónap a díszlet, a bábok - lassan haladtam előre. Lovas ember vagyok, olyan nyergem van, amilyen az ősmagyaroknak volt, és a darabot, miután már tudtam a szöveget, lóháton gyakoroltam. Őrületes élmény volt. Amikor belegondolok, hogy ez a munkám, hatalmas öröm fog el, és minden más hülyeséget – ki támogat, mennyien ismernek - elfelejtek. Az egész Csavar Színház azért lett, mert belefáradtam abba, hogy a lehetőségekre várjak. Nem érdekel, ki ad munkát, megteremtem magamnak.

A Csavar Színház vándorszínház. A honlapotokon találkoztam a Csallóközi vándorok elnevezéssel is, és a csavargó szóra is lehet asszociálni.

Az eredeti elképzelés a Csallóközi vándorok lett volna, mivel én csallóközi gyerek vagyok. Itt mi mindig szégyelltük, hogy ilyen kis porfészekben születtünk. Aztán elkezdtem járni Magyarországot, és megláttam, hogy a hasonló „porfészkekben” mit varázsolnak emberek. Itt van például Hétrétország. Jön egy Sülyi Péter  a barátaival, és szabadságra vágyó, őrült pestiek csodát csinálnak egy kis világvégi településen. És most már az alkotóemberek jelentős része tudja, hogy Őriszentpéteren van a szerek és porták köztiválja. De itt van Kapolcs, ami lám, mivé nőtte ki magát. Akkor az őseink miért azt tanították nekünk, hogy a Csallóközből menekülni kell, mert itt nincsen semmi?! Hát persze, sehol nincsen semmi sem, ha az ott élők nem teremtenek valamit. Mivel emellett folyamatosan vándorolnak az előadások, ezért lett volna Csallóközi vándorok a név, de végül nem akartam, hogy ennyire népies legyen az elnevezés, mert nem kizárólag népies előadásokat csinálok.

Viszont nagyon gyakran versekkel dolgozol.

Igazán verset szeretek olvasni, mondani és  játszani is: a vers az én műfajom. Akármennyire is próbálnám elkerülni, nehogy beskatulyázzam magamat az elbeszélő költemények királyaként.

Azon túl, hogy elbeszélő költemény, hasonlóan több más előadásodhoz, a Buda halála is egyszemélyes, legalábbis egy színészes darab egy zenésztárssal. Szereted ezt a műfajt?

Az, hogy ennyi monodrámát csinálok, azért is van, mert nincsen pénzem többszereplős darabra. Viszont én nem tudok játék nélkül meglenni. Abból a pénzből, amit támogatásként kapunk a szlovák kulturális tárcától mint kisebbségi színházcsinálók, nem lehet nagyobb léptékű, többszereplős darabokat létrehozni. Most azt találtam ki, hogy elkezdek magántámogatók után kilincselni. Tudom, hogy a kőszínházakra sincsen pénz sem Magyarországon, sem Szlovákiában, de anélkül egyszerűen nem tudunk továbblépni. De már megint panaszkodom. (nevet) A Buda halálát például egy táncjátéknak álmodtam meg tizenöt táncossal – ha már filmet nem tudok belőle forgatni. Mert az első gondolatom az volt, hogy egy történelmi mesefilmet készítek – eleget bohóckodtam már a színpadon.  

(A Buda halála Hétrétországban - fotó: Simon Attila)

Több előadásodban láttam már, milyen támogató szellemességgel vonsz be nézőket, felnőttet és gyereket egyaránt. Ennél a darabnál szándékosan nem teszed?

Igen, ezt egyedül akartam megcsinálni. Nem ismételhetem állandóan magam. Mindent ki akarok próbálni. Lehet, hogy jövőre kanalakkal fogok eljátszani valamit. (nevet) Most azt akartam kipróbálni, vajon úgy is lekötöm-e az embereket, hogy senki nincsen rajtam kívül a színpadon.

És lekötöd vele őket?

Már négyszer játszottam a Buda halálát, de még nem mozgok benne otthonosan. Az itteni előadás sikerült a leggyengébben. De hát te is láttad. Nem tudom, mi történt velem, hajtottam a szöveget, nem bíztam a bábokban, nem bíztam magamban, egyáltalán az egész koncepciómban elvesztettem a bizalmamat. Az lehetett a baj, hogy azt hittem, már megvan ez az előadás, de a legutóbbi játszás óta eltelt két és fél hónap. Ezért nincs még meg bennem az a könnyedség, hogy hátranyúlok, és pontosan tudom, mit kapok a kezembe.  Most még az is előfordult, hogy jobbra futottam ki egy bábért, ami baloldalon volt. Ennél szörnyűbb érzés nincsen. Ráadásul a Csavar Színházhoz általában nem kell sok minden: egy dob, egy hegedű, néhány szék, és az előadások nagy része meg is van. A Buda halálában viszont bevállaltam egy igazi nagy, faragott díszletet.

Ami el is dőlt…

… el is dőlt és agyoncsapta Etelét. Azt hittem, hogy nekem is végem van. Ez eddig még sosem fordult elő, és ha mondjuk a Nagyidai cigányokban ilyen van, azt egy poénnal el tudom ütni. De itt nem mondhattam azt, hogy „Na, Etelének annyi.”, mert ez egy komoly történet. Egy gyönyörű, naiv történet, amit naiv bábokkal akartam megcsinálni. A hunok ugyanis nem ilyenek voltak, Ildikó megölte Etelét és nem puszilkodtak. Egy klasszikus mesét akartam, ha úgy tetszik, egy amerikai mozifilmet csinálni a fiamnak a saját történetünkből.

Az biztos, hogy addig fogok rajta dolgozni, amíg nem lesz állandóra olyan előadás, amilyen már volt is háromszáz gyerek előtt, hogy egy mukk nem hangzott közben, és a végén kitört a vastaps.

(A Buda halála Hétrétországban - fotó: Simon Attila)

Szlovákiában élsz, és korábban említetted, hogy csehekkel filmezel. Ezek szerint beszélsz csehül és szlovákul is?

Beszélek, de egyiket sem anyanyelvi szinten.

Ez nem zavaró például egy cseh filmben?

Nem, mert ott egy maffiózót játszom, aki lehet akár egy magyar ajkú gengszter is, ami egyáltalán nem életszerűtlen, mivel a magyar nyelvterület elég maffiózót adott Csehországnak is és Szlovákiának is.

Hogyan éled meg a szlovákiai magyar helyzetet?

Az is biztos, hogy identitászavart okoz, hogy én magyar emberként a szlovák Nemzeti Színházban előbb kellek, mint a magyar Nemzetiben.  De amikor ott vagyok a szlovákban, akkor sem vagyok igazán közülük való. Amikor azt mondom egy színészkollégának, hogy József Attila, és ő nem tudja, ki az, akkor egyszerűen nincs annyi közös témánk, mint akár veled, akivel életemben másodszor beszélek. Vagy például amikor Őriszentpéterre jöttünk, számoltuk a magyar aranyakat, mire valakinek eszébe jutott, hogy fel sem tűnt nekünk a két szlovák aranyérem. Így élünk mi ott. Háborgunk a magyar politikán, és észre sem vesszük, hogy közben a szlovák politika szétszedi fölöttünk azt az országot, ahová az adónkat fizetjük.

             Asszony - mese nőkről és férfiakról (fotó: Hétrétország)

Sosem volt opció Magyarországra költözni?

Az meg milyen lenne?! Nekem Hetény az otthonom, és Budapest a szívbéli fővárosom. Ez egy skizofrén helyzet, amit a szlovákok egyáltalán nem is értenek. Hülye vagy te? Ha Szlovákiában élsz, miért nem tanulsz meg rendesen szlovákul? Hát azért, mert én magyar vagyok! Lehet, hogy negyven év múlva már szlovákul fogunk arról beszélni, hogy magyarok vagyunk. Remélem, nem így lesz, de sokan gondolják úgy, hogy ha szlovákul beszélnek, akkor több emberrel tudják megértetni magukat és több lehetőségük is van. Emiatt a magyar szülők is inkább szlovák iskolába adják a gyerekeiket.

A magyarság a kultúrájába, a nyelvébe kapaszkodik. Mert ki tudja azt, hogy én a vérem szerint mennyire vagyok magyar? A kultúrámtól vagyok az. József Attila, Petőfi, Arany, a népzene, a népmese, ’Egyszer volt, hol nem volt’, anya – ezek a költők és ezek a szavak tesznek magyarrá. Egyébként meg mi a fenéért ragaszkodnánk hozzá? Megtanulhattam volna rendesen szlovákul, és akkor  most a szlovák Nemzeti Színház vagy az Astorka tagja lennék. És akkor mindenki tudná, hogy ki az a Gál Tomi, és nem kellene egy filmhez megcsinálni a nevemet. De én nem akartam szlovák színész lenni.