7óra7

Feljegyzések az Apokalipszisról
7óra7: (5/10)
Közösség: (0/10)

Feljegyzések az Apokalipszisról

Márai Sándor: Hallgatni akartam / Vígszínház

2016. 09. 13. | Hajnal Márton

A Marton László rendezte monodrámában Hegedűs D. Géza pusztán egy az átlagnál izgalmasabb történelemtanárnak tűnik.

Közéleti megmondó emberek hivatásukból adódóan hetente megmondják a köznek: itt az idő, most vagy soha, dobjunk el mindent, mert most aztán már lépni kell. Mert ha nem, akkor ott maradunk a mozgólépcsőn, és immár megállíthatatlanul lezúgunk az apokalipszisbe: menekültek rohanják le a nyugatot, jön a háború, jön a válság, jön a kommunista Terminátor. Ráadásul tudjuk: az ember mélyen belül örül, ha azt érzi, hogy a történelem legfontosabb pillanatába született és ezáltal is jelentősebbnek gondolhatja magát. Éppen ezért nehéz eldönteni, hogy mikor van tényleg az a pillanat.

dsc_3455.jpgHegedűs D. Géza (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Márai Sándor egy ilyen pillanatról számol be a Hallgatni akartam című kiadatlan írásában, arról a napról, ami után úgy tűnt, valóban eljött a vég. 1938. március 12. Az Anschluss, Hitler európai rémuralmának és a közelgő második világháborúnak a hangos figyelmeztető lövése. Márai szerint ez a vég nem a nemzetek végét jelentette, hanem rosszabbat: a polgári európai kultúra végső és megmásíthatatlan halálát. Március 12-én azonban alig-alig emelte fel valaki a hangját: mindenki csak hümmögött és krákogott, mintha az élet folyna tovább. Beletemetkeztek az emberek a mindennapokba. Márai beszámolója tehát végső soron egy üzenet a jövőnek, azaz nekünk: legutóbb így nézett ki az a pillanat, amikor tényleg lépni kellett volna.

Elbeszélése az Anschlusst követő tíz évről szól, de időről időre mantraszerűen visszatér a kiinduláshoz: hogy aznap hogyan sétált a parkban, hogyan gondolkozott a Casanováról szóló regényén, hogyan itta meg nyugodtan a feketéjét és gyújtott rá a cigarettájára. Állítása szerint persze nem a maga személyes történetét akarja elmondani, hanem a korszaknak állít emlékművet. Azonban mégis folyamatos kétkedő önreflexióval szól magához is: ki ő? Miért kell neki ezt leírnia? Mi egy hozzá hasonló művelt, nemzeti író feladata, aki ráébredt, hogy műveltsége értéktelen és sosem volt igazán kapcsolata a nemzettel? Néha aztán távolabb lép magától: gondolatébresztőek bennfentes ismeretein alapuló fejtegetései a korszak politikusainak döntéseiről, Trianonról, Kassa visszacsatolásáról.

A probléma az, hogy a Marton László rendezte monodrámában Hegedűs D. Géza pusztán egy az átlagnál izgalmasabb történelemtanárnak tűnik. Ami legyen bármennyire is jó, este hét és kilenc között nem egy egyetemi kurzusra kíváncsi a néző. Hegedűs D. természetesen van akkora színész, hogy egy puszta monológ is izgalmas legyen a szájából, de ezúttal ez az izgalom nem tart ki másfél órán keresztül. A szenvedélyes előadó helyett egy figura szenvedélyeit kellett volna megélnünk, érzelmi változásokkal és hullámzásokkal, nem pedig a mondottakhoz személyesen csak ritkán kötődő mesélőét. Az anyagban pont az európai entellektüel kétségbeesése, a racionálisan elmesélhető tények mögötti valódi érzések lettek volna valószínűleg izgalmasak. Ezek azonban csak egy-egy rövid epizód erejéig (például a gyermeke halálakor) jelennek meg az előadásban. Ráadásul Hegedűs D., igaz csak egy furcsa helyre kitett szünet vagy egy elharapott rag szintjén, de feltűnően sokszor hibázott.

dsc_3506.jpgHegedűs D. Géza (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Marton pedig mindezt egy problémátlan, egyszersmind jellegtelen körítéssel adta át. A kellékek mindössze bőröndök és egy utazó szekrény: piros filccel húzzák alá a szöveg egyik vezérmotívumát, a hontalanságot, de amikor kinyitja őket a főhős, látjuk, hogy ebben menti át az egykori polgári kultúrát is. Régi tárgyak kerülnek elő: írógép, cigarettatárca, régies hamutál és az a fa cipőbetét, aminek az Y generáció tagjaként már a nevét sem tudom. Fontos szerepet kap az üres tér és benne a fények is: így lesz a visszacsatolt Kassa egy nagy fekete semmi. Tallér Zsófia zenéje bevett megoldásokkal baljóslatú atmoszférát teremt: egy feszült ritmusban tikk-takkoló pengetős hangszer és egy magas női hang. A végeredmény azonban nem árnyalja tovább az előadást, a díszlet és a zene révén ugyanazt látjuk és halljuk, amit már a szövegből is értünk, de olyannyira, hogy a direktség talán már tényleg direkt és ezzel az önismétlő és önhangsúlyozó monotonitással talán átadnának valamit, de ebben nem vagyok biztos, mert kapni nem kaptam semmit.

Az előadás legvégén szép és odaillő a Halotti beszéd, addigra azonban már Márai szövege is sokszor kifullad. A politikai megmondás, a személyes veszteségek és a történelmi események mögötti háttéralkuk ismertetése az előadásban nem álltak össze egy határozott egésszé. A különböző adalék vendégszövegek összetoldásai az alapanyaggal észrevétlenek, ugyanakkor bőven lehetett volna húzni, akár az előadás harmadát is. Érezzük, hogy nagy baj volt a múlt század közepén, de csak halványan, annak ellenére, hogy a szöveget nyilvánvalóan nem kell aktualizálni, a borzalom árnyéka mindig ránk vetül, és ami akkor történt, az bizonyos szempontból máig velünk maradt. De mindez kevésnek bizonyul egy jó produkcióhoz.

(2016. szeptember 10.)

A Hallgatni akartam adatlapja itt olvasható.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr811696511

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.