Szűcs Katalin Ágnes: „Helyzetbe szeretnék hozni másokat, ahogy ezt világéletemben tettem, akár főszerkesztőként, tanárként, akár dramaturgként vagy éppen fesztiválszervezőként.”

A legnagyobb meglepetést az újszínházi pályázók közül minden bizonnyal Szűcs Katalin Ágnes kritikus, a Criticai Lapok főszerkesztője személye keltette. Arról is beszélgettünk vele, hogy kritikusként milyen helyzeti előnye lehetett volna a többi pályázóhoz képest, akik elsősorban színházi alkotók, mit gondol arról, hogy Dörner Györgyöt ismét megválasztották, és milyen színházat tervezett a jelenlegi Újszínházba.   

Mi volt az első reakciód, amikor megtudtad, hogy Dörner Györgyöt újraválasztották?

Szomorú voltam. Azt gondoltam, hogy most kiváló lehetősége lett volna a politikának  korrigálni azt, amit négy és fél évvel ezelőtt nagyon elszúrt. Most, hogy ennyien pályáztak, úgy éreztem, a politikának megadatik elegánsan kihátrálni ebből a történetből, és legalább a szakmaiság látszatát megpróbálja visszacsempészni. Ehelyett ez a mérhetetlenül cinikus döntés született, amit már nem is politikai hibának, hanem bűnnek érzek. A legfájdalmasabb az egészben az, hogy művészsorsokról van szó, hiszen ez most már tíz évre meghatározza a társulati tagok kondícióját. És ebből nincsen kilábalás.

Szűcs Katalin Ágnes

Meglepett a döntés?

Már csak azért is meg voltam győződve arról, hogy nem kapja meg Dörner az igazgatói posztot, mert a tervezett Csurka-ősbemutató kapcsán annak idején maga Tarlós István főpolgármester is megszólalt, ellenezve A hatodik koporsó színreállítását. Nem véletlenül volt ennyi pályázó – azt lehetett érezni, hogy most tényleg van lehetőség az érdemi változásra. Ezt ékesen bizonyítja az a hajmeresztő tény is, hogy Dörner a Thália vezetésére is beadott pályázatot. Ami azt is igazolja, hogy neki teljesen mindegy, hol, csak színházigazgató legyen, és hogy maga sem tartotta feltétlenül folytatandónak az újszínházi történetet.   

Úgy tudom, azért adott be pályázatot a Tháliába, mert úgy gondolta, hogy az Újszínház, illetve az elképzeléseinek a volumene kinőtte az Újszínház intézményét.

Akkor azt nem értem, miért pályázott az Újszínházra. Egyébként pedig mit nőtt ki?  Az utolsó évben elért 75 százalékos átlagnézettség nem erre utal – ehhez hasonlóan gyenge eredmény, azt gondolom, a fővárosban sehol máshol nincsen. Még ha ő ezzel valószínűleg nem is a nézettségre célzott, azért valami mégsem stimmel ott, ahol ennyire nem kell a nézőknek, amit ők produkálnak.

Az összes pályázó közül a te nevedre kaptuk fel legtöbben a fejünket, mivel nem vagy törzsökös színházcsináló …

…kakukktojás vagyok.

Mégis mi az, ami miatt te alkalmasabb lehettél volna erre a posztra azoknál, akik színházi alkotókknt pályáztak az Újszínházra?

Én másként, a néző felől gondolkodom a színházról. És kritikusként van egy helyzeti előnyöm is: iszonyatosan sok előadást látok. Így óhatatlanul kialakult bennem egyfajta minőségérzék, és tapasztalatom van arról is, hogyan viszonyul a közönség különféle előadásokhoz. Ami nem azt jelenti, hogy az a jó, ami a közönségnek tetszik, mert gyakran a nézők nem tudják, hogy egy számukra tetszetős előadást sokkal jobban is meg lehet csinálni. Hiszen nincs erről tapasztalatuk - nekem van.

A másik, hogy úgy gondolom, kritikusként sokkal tágabb az ízlésem, mint az alkotóké. Ez azért lehetett volna fontos ebben az esetben, hogy minél szélesebb közönségréteget lehessen megszólítani. Vezetői, szakmai tapasztalatként pedig ott a kisvárdai fesztivál, amit nyolc éven keresztül szerveztem.

Ha arról lenne szó, hogy van egy épület, és abban kell színházat csinálni, azt nem nekem kell adni, hanem Bodó Viktornak vagy Hargitai Ivánnak, satöbbi.  Itt viszont a kiírás szerint „a klasszikus és kortárs magyar darabok színházát” kellett volna továbbgondolni, átalakítani. És ez véleményem szerint nem lehet rétegszínház, generációs színház sem a nézőket, sem az alkotókat tekintve.

Szűcs Katalin Ágnes

Melyek voltak az elképzelésed fő irányvonalai?

A kiírásból indultam ki, ami klasszikus és kortárs magyar darabok játszására vonatkozott. Hogyan tudjuk kíváncsivá tenni a nézőket arra, hogy mit gondolnak a kortársaink a körülöttünk lévő világról? És mivel az összes nyűgünk, nyavalyánk a történelemben gyökeredzik, a klasszikus magyar szerzőkkel is szellemi dialógusba vonni őket. 

Mi volt a terved az Újszínház jelenlegi társulatával?

Olyan rendezőket hívtam volna, akik jó állapotba tudják hozni. 

Kikre gondoltál?

A pályázatomban megneveztem hat rendezőt, akik rendszeresen dolgoznak kortárs szövegekkel, és akikkel ezt a társulatépítő munkát is meg lehetett volna valósítani. A legfontosabb, ami közös bennük, hogy mindannyian képesek világot teremteni a színpadon. Közülük ketten a hagyományos színházi nyelv kereteit erősen feszegetik. Horváth Csaba sajátos formanyelve  elementárisan más, mint a szövegszínház, expresszivitása folytán mégis követhető.  Mezei Kinga is saját nyelvet beszél, nála a vizualitásnak és a költészetnek van nagyon erős szerepe.

Csizmadia Tibor olyan kortárs szövegeket tudott már foghatóvá tenni a nézők számára, amik a legkevésbé sem adták magukat evidensen. Lendvai Zoltán lélektanilag hihetetlenül finom és pontos dolgokat tud csinálni,  Szatmárnémetiben az ő Portugál-rendezése visszaadta a társulat önbecsülését.

A sokszínűséget és a minőséget emeltem ki a pályázatomban. Tasnádi Csaba például úgy tud kommersz darabot rendezni, hogy abban mindenkinek sorsa, jelleme és karaktere van, mélységet, dimenziókat képes adni a bulvárnak is. Szabó K. István világa sokkal sprődebb, miközben ő is egy markáns társulatépítő alkotó, ami Székelyudvarhelyen és  Nagyváradon  is bebizonyosodott.

Ez a sokféleség minőséggel párosulva a nézők számára jó alap lehet a különböző színházi formanyelvek elfogadásához. A nyelvtanuláshoz hasonlít ez a folyamat: nem kell minden szót, kifejezést ismerni, sok minden érthető, értelmezhető, kiderül a kontextusból.

Mit emelnél még ki a pályázatodból?

Fontosnak tartottam volna olyan „földönfutóknak” helyet adni, mint akár a Kortárs Drámafesztivál, amely magyar drámák számára teremt távlati lehetőséget a külföldi megmutatkozásra, illetve különböző országok nemzeti drámáit hozza el – miközben már évek óta nem tudja elhozni, mert nincs rá pénze. De ilyen a Magyar Művek Szemléje is a Magyar Szín-Játékos Szövetség szervezésében, ahol már az is megkapó, hogy  kis településeken különböző generációk együtt kortárs magyar darabokat mutatnak be. Azt gondoltam,  az Újszínházban méltó helyére kerülhetne ez a fesztivál és mentalitás is. Mint ahogy az Európai Szabadúszó Művészek Egyesületének (ESZME) az előadásai is, amelyek nagyszerű gyermekelőadások, kortárs magyar szerzők műveiből. Ráadásul ezek az előadások minden korosztályt lefednek.

Mi lett volna a te szereped mindebben?

Úgy fogalmaztam, hogy helyzetbe szeretnék hozni másokat: színészeket, rendezőket, szerzőket. Ahogy ezt világéletemben tettem, akár a Criticai Lapok főszerkesztőjeként, tanárként, akár dramaturgként vagy éppen fesztiválszervezőként.

Kapcsolódó

Interjú Fábián Péterrel és Benkó Bencével
Interjú Hudi Lászlóval
Interjú Hargitai Ivánnal
Interjú Herczeg Tamással és Szántó Péterrel
Interjú Bodolay Gézával