„Lemaródik az idegrendszer” - mondja Sárosdi Lilla, ám nem a szerepei viselik meg ennyire, hanem a jelen valóság.

Interjú egy végletekig tiszta emberrel, aki aktívan részt vesz a közéletben, szilárdan hisz a részvételi színházban és a társadalom megváltoztathatóságában, A harag napjában nyújtott alakításáért pedig a legjobb női főszereplő díjára jelölték idén a kritikusok.

A Krétakör Színház feloszlása óta zuhanásban vagyok – nyilatkoztad nemrég. Erre tessék, életedben először most jelöltek kritikusdíjra. Szenvedés kell és sok mélypont az igazán érett alakításhoz?

Biztos az is kell. És persze az anyaság is kellett hozzá. Nekem legalábbis rettentő jót tett, hogy már valaki másról is kell gondolkodni. Ha nem lennének gyerekeim, egész nap csak magamat analizálgatnám. Az is igaz, hogy a fájdalmaimból formálom a szerepeimet, ami iszonyú energiákat tud megmozgatni bennem. Voltak is olyan félelmeim, hogy ha túl boldog leszek, esetleg elmúlik a tehetség. Hogy fogom akkor ezeket a nyomorult embereket játszani? Ráadásul amikor épp levegőt kaptam, s rájöttem, hogy alkalmas vagyok a boldogságra, már nemigen volt kedvem visszazuhanni a trutyiba, néhány órácskára sem.

A harag napja - Sárosdi Lilla (fotó: Stavros Petropoulos)

A harag napjában pedig szinte élveboncolnak, Schilling Árpád a teljes kifosztottságig juttat el. Hogy lehet túlélni mindezt egy ilyen belemenős színháznál?

A néző van nehezebb helyzetben, hiszen én, amikor játszom, már egyúttal fel is dolgozom, és ki is játszom magamból a feszültséget. De te nézed és hazaviszed a fájdalmat. Azt nehéz elviselni, hogy ez a valóság. Az már nekem is megterhelő. Inkább a koncentrálás okoz nehézséget, nem az átélés, mert az már nagyon jön. Szoktunk is röhögni ezen Annamarival (Láng Annamária, a szerk.): micsoda munka ez? Ülünk a takarásban, és 17 éve csak szedjük elő a szarabbnál szarabb fájdalmainkat. (nevet)

Az előadással kapcsolatban két kulcsszó az őszinteség és a felvállalás, amit tökéletesen reprezentál, hogy az előadásban meztelen is vagy, leplezetlenül vállalva hibáidat, korodat. Nehéz volt ez a felvállalás?

Civilként nehezebb, és egyre nehezebb a változás elviselése. Rettenetesen szorongok is ettől, mert persze olyan akarok lenni, mint voltam. Ám akkor is csak van élet, ha nem vagyunk már fiatalok és tökéletesek, és hájasan is nagyokat kúr az ember a férjével. Ez van, persze ezen azért át kellett túrnom magam. A színpadon sokkal egyszerűbb, mert mindig a szabadság felé keresem az utat. Keresem, mit kell áttörnöm még ahhoz, hogy minden fárasztó félelmemet el tudjam engedni. A múló időt mutató test egyébiránt egy remek eszköz, a hitelessége nagy erőt képes adni a szerepnek.

A harag napja - Sárosdi Lilla, Rába Roland, Láng Annamária  (fotó: Stavros Petropoulos)

Erősen rendszerkritikus előadásotokkal nem kiszolgáljátok a közönséget, hanem ostorozzátok. Szembesítitek tunyaságával: vacak jónak nevezitek, meg zombilétben élőnek. Mi lehet az oka, hogy az értelmiség ebben a zombilétben van?

Magamon keresztül szoktam mindezt vizsgálni – mi az, ami bennem leblokkolja a cselekvésvágyat, hogy csupán tehetetlenségérzés marad. Amíg nem tudjuk pontosan megfogalmazni, hogy mi a bajunk, addig tenni sem tudunk ellene semmit. Identitáskeresés és -válság van. Nagyon sok ember szeretne például a jobboldali értékekhez ragaszkodni, de mivel nincsen igazi jobboldal, csak maffia van helyette, nem találja a helyét. Egyre szűkül a folyosó, miközben szippantják el a szabad teredet.

Te mégis kijöttél a téli álomból, és elkezdtél aktív polgárként működni…

Nyilván amióta gyerekeim vannak, akikért aggódom, elkerülhetetlen lett az aktivitás. Hirtelen testközelbe került, hogy milyen lesz a jövő. De azt is megértem, akinek teljesen elege van az egészből. Mert rehabilitációra van szükségem nekem is, hiszen a mai közállapotok olyan folyamatos haragot gerjesztenek bennem, ami rombol. Tetőpont előtt vagyok, valami szélsőséges cselekvés előtti idegállapotban. Nem tudok mást, odamegyek a Parlamenthez, és felgyújtom magamat. Nagyon okosan átlátta Orbán, hogy olyan állapotú ez az emberi anyag, a nép, hogy meg lehet vele tenni mindent, mert még mindig nem elég tájékozottak az emberek ahhoz, hogy ne eresszék magukba kontrolálatlanul a propagandát. Nagyon ügyesen elmocsarasított mindent, szinte mindenki a pénztől függ meg tőle. A következménynélküliséget is jól meglátta - az embereket hagyni kell, hadd puffogjanak, úgyis elcsitulnak majd.

A harag napja - Meszléry Judit, Sárosdi Lilla, Kovács Kata Milla  (fotó: Stavros Petropoulos)

Sándor Mária látta az előadást?

Igen, és a jelenléte rendkívüli erőt is adott nekünk. Úgy éreztük, az  előadás így szinte egy mellette való tüntetésként kulminálódik. Valóság és színház összeért. Azt viszont már tragikus volt látni, ahogy az ő története, ami megihletője volt csupán a miénknek, végül kezdett kísértetiesen hasonlítani erre. Nem sokkal később hallottuk a hírekben, hogy feladja. Az egész rendkívül fájdalmas volt. Végtelen tehetetlen, arcpiruló érzés – itt ez a nő, egy példaadó hős, nyomja Jeanne d’Arc-ként, és mi emberek nem állunk mögötte kellőképp.

A harag napjáért nem csak te kaptál jelölést az alakításodért, hanem maga az előadás is független színházi produkcióként.

Amit elhárítottunk, mindnyájan. A legjobb független kategóriával van problémánk, mert megosztónak tartjuk. Ha lehet legjobb színésznőt választani, akkor lehet legjobb előadást is. Nem független legjobbat, hanem a legjobbat. Mint ahogy a Sirájjal is lehettünk a legjobb előadás 2004-ben. Akkor azt miért kaptuk? Ugyanolyan függetlenek voltunk akkor is. Nem a saját díjunk itt a lényeg, hanem a szisztéma kritikája.  Én mint színésznő nagyon büszke vagyok a jelölésemre, és el is megyek a díjátadóra, de mint előadásért nem vesszük át a díjat, ha mi nyerjük. Sajnáljuk, hogy így alakult, de mi már 2012-ben is jeleztük ezt a problémánkat, amikor A papnő című előadásunkat jelölték.

A harag napja - Meszléry Judit, Sárosdi Lilla, Kovács Kata Milla  (fotó: Stavros Petropoulos)

Mit gondolsz Gerőcs Péter könyvéről, a Győztesek köztársaságáról, amiben a Krétakör belső ügyeit, tagjainak magánéletét dolgozza fel? Hol a szerzői szabadság határa?

Nem olvastam. Hallottam ugyanis, hogy olyan belső ügyeinket beszéli ki benne, úgy játszik valós emberekkel, mezteleníti le őket visszaélve bizalmunkkal, ráadásul sok hazugsággal, csúsztatással megtűzdelve, hogy az aljasság. Számomra ez az ember negligálódott, innentől nem releváns figura. Leszarom. Mindamellett azért is gyomorforgató, amit tett, mert a Krétakör nemcsak befogadta, de munkát is adott neki, több éven keresztül ebből az alapítványból élt.

És a könyvében megfogalmazott kritikáról, miszerint a közösségi színház az alkotó energiákat zsákutcába vitte, mit gondolsz? Te magad is fájlaltad, hogy nincsenek igazi színészi szerepeid, feladataid. Nem gondolod-e, hogy a Krétakör a színházi előadásaival tud igazán hatni, felrázni?

Nemcsak. Szerintem fantasztikusak voltak ezek a projektek. A színházat szeretjük, én magam is imádok szerepeket játszani, főleg a hajdani kollégáimmal, na de ott van a résztvevői színház, ahol a civil, azon túl, hogy megfogalmaz magában valamit, ki is kell, hogy mondja. Ez már a társadalom megváltoztatása felé vezet. Hiszen kimondja, fel meri vállalni egy közösség előtt a véleményét.

És ezt a feladatot feltétlenül egy ilyen tehetséggel bíró társulatnak kell bevállalni, miközben nagyszerű előadásokat is létrehozhatna?

Miért ne? Az elmúlt pár évben több olyan előadást is készítettünk, amelyben együtt játszottunk Láng Annamarival, Terhes Sanyival, Rába Rolanddal, Nagy Zsolttal… Közben Árpi (Schilling, a szerk.) folyamatosan rendezett külföldön is, Párizs egyik legnevesebb kőszínházában például, sőt, operát is rendezett. Itthon pedig még van neki a politikai aktivitása, ami hol így, hol úgy jelenik meg.

A harag napja - Meszléry Judit, Sárosdi Lilla  (fotó: Stavros Petropoulos)

De ez mégis mind a művészi alkotásoktól veszi el az energiát és időt…

Igen, de, ha a kettőt mérlegre teszem, a projekteknek van nagyobb hatása.

Egy falunyi ötven fős közösségre…

Persze, de még így is több embernek változik meg a szempontrendszere, mint egy akármennyire is sikeres színházi előadásnál. Az, hogy elkezdett egy cigány meg egy nem cigány ember utána beszélgetni az utcán, úgy hogy soha addig nem beszéltek egymással, azt bizony lehet komolyabb hatásnak nevezni, mint amikor megnéznek a nézők egy szépen kidolgozott színházi előadás, és elélveznek rajta. Ezért én például ma már előadások után is elengedhetetlennek tartom a közönségtalálkozót. A színházban bezárod magad, itt pedig megnyilvánulsz. Óriási különbség, amikor csak nézel valamit, vagy amikor ütközteted is a véleményed, fogalmazol és beszélsz. Meg kell tanulnunk beszélni, meg kell tanulnunk vitatkozni és kommunikálni, mert ezáltal fog érlelődni a társadalom is.

De a színészetem is érettebb lesz ezektől a projektektől. Milyen például egy méterre ülni 150 középiskolással a saját iskolájukban.  Ők aztán nem kegyesek az emberrel. Ezt egy színésznek, ha igazán jó akar lenni, meg kell tapasztalnia. Milyen utcán játszani, milyen egy javítóintézetben. Ezek nevelik ki az embert, ami aztán visszahat a színészetre, akkor is, ha például kőszínházban dolgozik.

A jelölés szép szülinapi ajándék is, hiszen nemrég lettél negyvenéves. Hogyan viszonyulsz a korodhoz?

Jó, hogy csomó dolgon túl vagyok. Sokáig kellett a gyerekkoromat feldolgozni, de most már ezt letehetem. Már tudom kezelni az érzelmeket, nem minden lesz haláltusa, és esetleg innentől kezdődhet egy tudatosabb élet. Megnyugtató, hogy nemcsak egy megoldás van, nemcsak végletek vannak, és ezáltal sokkal képlékenyebb a világ.