A hatalmat megkaparintók, megöröklők vagy épp közelébe kerülők unos-untig ármánykodnak s bosszút forralnak egymás ellen.
Ravatalozóban járunk. Középen egy elektromos orgona, mindenki feketében. Temetnek itt, mindent, ami őszinte, emberi, nemes. És temetik a népet szolgáló tisztes, felelősségteli hatalmat is. Marad a hatalommámor, a képmutatás, az érdekek.
Patkós Márton és Fekete Ernő (fotó: Toldy Miklós)
Alföldi Róbert narancssárga Makbett-rendezése után (kritikánk itt), amely a hatalom torzító voltát mutatta, most megrendezte annak fekete párját. És inverzét: itt most a magánélet torzítja az uralkodást. Alföldi a hatalmon lévőt és a körülötte ólálkodók viszonyát szemléli. Utóbbiak nem tűrik a normáktól való eltérést. Ám Edward a magánéletében hiába bátor, ha a közéletben hanyag, és nem mellesleg vérengző lesz attól, hogy nem hagyják úgy élni, ahogy akar.
Alföldi markáns színpadi látvánnyal operál most is, a markáns történet- és színészvezetés azonban elmarad. A színészek egy része olykor tanácstalanul téblábol a játékstílusok között, hol így, hol úgy játszik. Többen többfélét, időnként zavarón széttartón. Már-már kezdene izgalmassá válni, ahogy a rendezés átgaloppírozva egyik stílusból a másikba, groteszkből bohózatba, lélektani drámából szappanoperába, játszik a darabbal s velünk, és mindezzel (a drámára rímelve) bizonytalanság érzetét kelti bennünk is, ám a sokféle hang sorra elhal, így nem képes sem kiáltássá sűrűsödni, sem még később is ott motozni a fejünkben.
Makranczi Zalán és Radnay Csilla (fotó: Toldy Miklós)
Ráadásul e sok váltás minduntalan megakasztja az íveket, s nyögvenyelőssé teszi az amúgy is túlbonyolított történetet. Az ember mind gyakrabban nézi az óráját, mikor végzik már be vergődésüket e nagyurak.
A stílusok ad hoc jellege miatt és kompozíciója nélkül pedig nemcsak döcögősre, de valahogy kétdimenziósra is sikeredik Marlowe királytörténete. Pedig több erős, találó epizódja is van az előadásnak, pl. a zenészek mint nép szerepeltetése, Gyabronka József hátborzongatóan kiismerhetetlen bérgyilkosa, vagy a nejlonzacskóba csomagolt koronával való dekázás.
Látjuk, amit e nélkül is látunk: a hatalmat megkaparintók, megöröklők vagy épp közelébe kerülők unos-untig ármánykodnak s bosszút forralnak egymás ellen, még családon, érdekszövetségen belül is. És látjuk, még a legnagyobb hatalommal bíró is csak egy gyámoltalan, érzéseinek, vágyainak és frusztráltságának kiszolgáltatott esendő ember, s mint ilyen legyőzhető.
Fekete Ernő és Szatory Dávid (fotó: Toldy Miklós)
Fekete Ernő brillíroz e libikóka játékban. Övé testestől-lelkestől a szerep. Sűrítményét adja annak, ami az emberben gyűlölendő és empátiára késztető. Egyszerre érzünk részvétet iránta és ítéljük el. Ám akárhogy is: a hatalomra mindenképp méltatlan. Az érzelmeknek martaléka lesz a nép szolgálata, a hatalomnak az érzelmek és igaz kapcsolatok.
Alföldi II. Edwardja hiába provokatív és reflektál a világra, ha a felvonultatott képsorozat nincs szerves egységbe rendezve, és nem sok újat mutat (a férfiszerelmet leszámítva). Ráadásul minket meg kihagy belőle: se kérdéseket nem vet fel számunkra, se folytatandó gondolatokat.
Igen, valóban semmi és senki nem fekete vagy fehér, a legnagyobb diktátoroknak is vannak/lehetnek emberi érzelmei. Ám mindezt eddig is tudtuk, és mindez még nem ír felül semmit. Mint ahogy maga az előadás sem.
(2016, október 9.)
A II. Edward adatlapja itt olvasható.
