Interjú R.-rel, a Bűn és bűnhődés című osztálytermi előadás szereplőjével.

R. börtönben ült egy idős zálogos asszony és a húga meggyilkolásáért. Szabadulása után a Kolibri Színház Bűn és bűnhődés című drámapedagógiai foglalkozásában beszél gimnazistákkal a bűnről, az elkövetés körülményeiről, a megbánás lélektanáról. Mindent meg lehet tőle kérdezni, ő a legjobb tudása szerint válaszol. Az elképesztő erejű előadás után interjút készítettünk vele.

Olyan lesz ez, mintha kitaláltam volna, de minden igaz. Az interjúnkra jövet, a négyes metró kelenföldi állomásán egy holttestet láttam. Egy idős asszony volt. A peronon feküdt, fekete ponyvával letakarva. Mit gondolsz, milyen reakciói voltak az utasoknak erre?

Szerintem pusztán a kíváncsiság… Empátia ilyenkor ritkán van jelen az emberekben. Inkább az a vágy, hogy lássanak egy halottat. Hiszen nem mindennap látsz.

Mosolyogtak. Az emberi elme olyan furcsán van összerakva, hogy teljesen ellentétes érzelmek csúsznak egymásra.

Talán olyan ez, mint amikor zavarodban nevetsz. Annyira nem értesz valamit, hogy muszáj valahogy reagálnod rá. Mert te a halált semmilyen esetben sem tudod feldolgozni, semmi közöd hozzá. Ez a zavar jelentkezhetett.

Az előadáson azt mondtad a gyerekeknek, gyűlöletet éreztél az öregasszony iránt. Ahogyan telik az idő, gondolom, úgy változott a viszonyod hozzá.

Nincs viszonyom vele. Nem alakult ki például szeretet. Ő az én bűnömnek a tárgya, amit cipelnem kell. A gyűlölet már megszűnt, pedig valódi okom nem volt gyűlölni őt. Elkezdtem démonizálni, rá kivetíteni azt a szorongató érzést, amit az édesanyám elvárásai gyakoroltak rám. Azt éreztem, anyám kifoszt érzelmileg az elvárásaival, amiket szeretetbe csomagolt, ez az asszony pedig, hiszen zálogos volt, tulajdonképpen anyagilag fosztott ki.

Ez a ma látott holttest megrázóan tárgyszerű volt. Te is azt mondtad, az öregasszony a bűnödnek a tárgya volt. Hogy lehet az, hogy egy egész emberi élet élményeit, csalódásait nem érezzük ilyenkor?

Nem hiszem, hogy be akarok menni ebbe az utcába. Elkezdhetem elképzelni, milyen boldog volt a párjával. Amit lehetett, azt elvettem tőle. Innentől kezdve, groteszkül hangzik, de fölösleges ezen gondolkodni. Önostorozás lenne, ami engem is elsorvaszt, amiből aztán nem lehet kikeveredni.

A kollektív morális beállítottságunk azt mondja, szemet szemért, fogat fogért. Egy ilyen szélsőséges bűnben, mint a tiéd, a társadalom elvárása az lenne, hogy bűnhődj meg ezért.

Ahhoz, hogy odáig el tudj jutni, hogy nemet mondj a vég nélküli önostorozásra, rengeteg lépcső vezet. Ezeket nem lehet kihagyni: tagadás, önbecsmérlés, annak fájdalma, hogy nem tudod megmásítani. Mikor elérkezik az ideje, ezt a hármast le kell tenni. Mert ha nem tudod letenni, megszűnsz embernek lenni, aki még szerethetne, adhatna.

Mi volt az pont, amikor azt érezted, megváltozott valami a gondolkodásodban, le tudtad tenni az előbb említett hármast?

Nem egyedül értem ezt el, volt segítségem. Például Béla, a terapeutám. És Szonya, egy hozzám nagyon közel álló lány. Az ő törődése, empátiája sokat segített. Kitartó volt velem, annak ellenére, hogy nincs közöttünk nagy szerelem, vagy ilyesmi.

Hogy kerültetek ilyen bensőséges viszonyba?

Miután megtörtént ez a dolog, már úgy jártam az utcán, hogy kerestem, kinek tudom ezt elmondani. Végső elkeseredésemben elmentem egy városi bordélyba, itt találkoztam Szonyával. Van az az ember, akinek belenézel a szemébe, és azt érzed, hogy nagyon régóta ismeritek egymást, és ösztönösen mély bizalmat érzel iránta. Szonya ilyen volt. Ő volt az, aki kimondta helyettem, amire én is tudat alatt vágytam: hogy adjam fel magamat. A börtönbüntetésem első évében haragudtam rá ezért. Azt gondoltam, a valódi bűn az, hogy feladtam magam, és nem az, amit elkövettem.

Fotók: Császár Réka

Gyengeségnek érezted, hogy feladtad magad?

Vereségnek éltem meg. Azt ismertették el velem, hogy nem vagyok zseni. Én pedig az akartam lenni, azáltal, hogy meg merek tenni valamit, amit tilt az önkontroll. Pedig egy valódi zseni nem akar zseni lenni, csak egyszerűen az. Aki valóban zseni, az nagy köveket mozgat meg, és rossz esetben elsöpri, aki az útjában áll. Napóleonnál például csak egy eszköz volt a gátlások legyőzése, nálam viszont maga a cél volt.

Van egy furcsa jelensége a mindennapjainknak: például ha mész át egy hídon, és látod magad alatt a folyót, az az érzésed támad, hogy csak két egyszerű mozdulat lenne beleugrani. Egyszerre rémisztő és izgató, mennyire könnyű lenne megtenni. Érzékeled, milyen borzalmasan vékony korlát az önkontroll. Mégsem tesszük meg, mert ehhez rengeteg erő kéne.

Ez nem erő, ami ide vezet, hanem a kontrollvesztés. Te elgondolkoztál a hídon sétálva, aztán megállítottad a gondolatot. Felhúztál egy gátat közéd és az öngyilkosság gondolata közé. Ezt a legtöbb ember ösztönösen megteszi. Én nem ilyen voltam. Én nem építettem elég erős gátat. Van egy magadra káros gondolatod, és odáig engeded burjánzani, míg megsúrolja, vagy akár át is lépi az őrület határát. Ez pont, hogy gyengeség, nem erő, hiszen nem saját akaratodból teszed ekkor, amit teszel, hanem egy elborult tudatállapotban. Erő az lett volna, ha időben észreveszem, merre haladok, és megállítom.

Az előadás során, amint a gyerekek megismerték a történetedet, arról számoltak be, hogy szeretet és empátiát éreznek irántad. Egyfajta hősként néztek rád. Mit gondolsz, miért?

Talán amiatt érezhettek tiszteletet, mert a bűneimet sok küzdelem árán felvállaltam. Mindenkiben megvan az igény a saját bűneinek a felvállalására, attól függetlenül, mekkora.

Akkor a gonoszság ott válik el a megesett embertől, hogy nem vállalja bűnét?

Vannak, akikkel találkoztam bent a börtönben, és nem éreztek semmit. Semmit nem jelentett nekik megölni valakit. Volt egy srác, levágta valakinek a fejét. Úgy mesélt róla, mintha te azt mondanád, hogy becsavartam egy villanykörtét. Nála volt egy hiba a rendszerben. Nem tudom, ezt lehet-e gonoszságnak nevezni. Gonoszságnak szerintem azokat a dolgokat mondjuk, amiket nem tudunk felfogni.

Ebből az irányból figyelve a bűn fogalmát, ha minden bűnnek van racionális előzménye, egyre inkább összezavarodik az ember. Menekülési útvonalnak ott van Isten, akinek átengedhetjük az ítélkezés felelősségét.

Isten mellett ott vagy te magad is. Én például ítélkeztem magam felett. A saját lényem áll bosszút saját magamon.

Az előadáson mindenki a múltadról kérdezett. A jelened, a jövőd viszont még több kérdést vet fel.

Munkám van, őrző-védőként dolgozom a Vegyiművekben. Ülsz egy portásfülkében éjszaka, néha körbejársz biciklivel több ezer négyzetméteren, lecsekkolsz különböző pontokon. Mondjuk, lehet olvasni. Buddhizmusról, pszichológiáról olvasok mostanában, de nagyon szeretem Hamvas Bélát is. A legnehezebb a szabadsággal mit kezdeni.