A következménynélküliség az, ami Kovács D. Dánielt Brecht-Molière Don Juanjában leginkább foglalkoztatja.
A címben szereplő kérdést szegezi nekünk Don Juan a Pesti Színház színpadáról. (A felénk fordulásoktól, kiszólásoktól és a játékosságtól amúgy sem mentes az est.) Az aznapi előadáson nem akadt, aki be merte volna vállani a mutatványt. Nem mintha félszeg közönség lettünk volna, mert volt, aki rögvest bekiabált jó cifrákat, csak épp Isten nevét kerülte; és nem is mintha oly istenhívő lenne a ma embere. És mégis.
Hegedűs D. Géza és Hajduk Károly (fotó: Martinek Ádám)
Ha van, aki olykor szitkozódásába beleveszi is az égieket, tudatosan, hideg fejjel valahogy visszaretten tőle. Mert a szónak ereje van. Az ember pedig ösztönösen fél a következménytől.
Nem úgy Don Juan. Kovács D. Dániel (akit a legígéretesebb pályakezdőnek szavaztak meg a színházi kritikusok) rendezésében ez az ikonikus nőcsábász már-már filozofikus elkeseredettséggel kísérti az Eget, jöjjön már végre valami büntetésféle a bűnre. És szinte belebetegszik a válasznélküliségbe. Itt e hírhedt hódító nem immorális és nem amorális, alapvetően még csak nem is a vágy hatja, sőt cinikusnak sem nevezhető. Egyszerűen kora fuldokló lázadója. Nem elsősorban a nőknek és a képmutató közerkölcsnek megy neki, hanem a világot magára hagyó Égnek. Mindezt Hajduk Károly olyan kristálytisztán jeleníti meg, hogy szinte végigfut a hideg a hátunkon. Sarkadi Imre Kis Jánosának rokonává avatja a címszereplőt, esszenciálisan kortárs, izgalmasan komplex figurát hoz. Önpusztítása mellett kíméletlenül szembesít azzal, milyenné válik az ember, ha abban a hiszemben él, hogy semminek nincs komoly következménye s bármit megtehet. És épp e következménynélküliség az, ami Kovács D. Dánielt Brecht-Molière Don Juanjában leginkább foglalkoztatja.
Brecht Molière-átirata még Brechthez képest is meglepően puritánul didaktikus tandráma, songok nélkül. Ungár Júlia (fordító) és Bíró Bence (dramaturg) remek munkája épp kellően aktualizálta-modernizálta a szöveget, jól illeszkedő, korunkra reflektáló betoldásokkal fokozva a vígjáték jelleget (mint például a belerondít az életpályamodellembe kitétel).
Hajduk Károly és Bata Éva (fotó: Martinek Ádám)
Don Juan itt amúgy is valóságos szózsonglőr, aki nem kis iróniával fordítja ki-be a nyelvet, fádul mulattatva magát; egyúttal felmutatja a nyelv erejét és leleplezi álságát. Ám a „mindent lehet” égisze alatt igazán már ez sem érdekli, már arra sem méltatja áldozatait, hogy legalább kidumálja magát.
Hegedűs D. Géza pompázatos Sganarelle, egyszerre képes felvillantani a kiszolgáltatott ember lázadását és meghunyászkodást, a virgoncságot és megfáradást, az ura iránti irigységérzést és megvetést. Humora pedig ellenállhatatlan. Bata Éva szokatlan visszafogottsággal játssza be emlékezetünkbe Donna Elvirát. A két pálfordulásos: Bach Kata olykor burleszkien játékos Charlotte-ja és Varju Kálmán melegbe hajló Don Carlosa igazi színfoltja az előadásnak.
Horváth Jenny díszlete konkrét-szimbolikus (szillepszises) helyszínre, egy kikötőbe helyezi az örökös túlélő Don Juant, hadd vergődjék ott élethalálra, mint egy partra vetett hal. E díszlet azonban kísértetiesen megidézi a gördeszkások kiépített pályáját is, ahol a sportolók – Don Juanhoz hasonlóan – végzik istenkísértő mutatványaikat. Ráadásul a címszereplőnek itt most még az átlagosnál is nyaktörőbb pálya jut a szín közepére épített lépcsőkkel. A színpadképet markánsan meghatározó önsorsrontó kannásborok Don Juan céljának tárgyiasult kivetülései.
Don Juan (fotó Martinek Ádám)
Bár az első rész az erősebb, szórakoztatóbb, újszerű főhőst teremtve, egészébe véve is különös előadás ez, különös hangokkal, színekkel, így képes még jó ideig ott motoszkálni az emberben, és azután Don Juan módjára apránként meghódítani a nézőt. Istenkáromlásunk elmaradása pedig mindenképp töprengésre késztet.
(2016. november 4.)
A Don Juan adatlapja itt olvasható.
