Molnár Nikolett fantáziadús, ötletes és aktuális Meseautót ígér.

A Jászai Mari-díjas Molnár Nikolett, aki évek óta oszlopos tagja a szolnoki Szigligeti Színháznak, második madáchos bemutatójára, a Meseautóra készül. Vele beszélgettünk a készülő előadás mellett fővárosról és vidékről.

Először Debrecenben, nyáron játszottátok az előadást, és most néhány hónapos szünetet követően kerül be a kőszínházba. Ez a szünet jelentett a számodra valamilyen nehézséget – vagy épp könnyebbséget?

Viszonylag hosszú és igen aktív próbafolyamatot követően mutattuk be a Meseautót Debrecenben. Emlékszem, számomra is meglepő volt, mennyire izgultam. Ez az érzés minden premier előtt megvan, de fokozta az izgatottságomat, hogy egy ismeretlen helyen játszottunk. Reményeim szerint nem jelent majd nehézséget felelevenítenem az előadást, mert intenzíven él még bennem a próbafolyamat élménye. Az mindenképpen izgalmas, hogy csak két nap áll rendelkezésemre a felújító próbákra, mert közben Szolnokon a Szent Johanna bemutatójára készülök.

Molnár Nikolett a Meseautó előadásában (fotó: Madách Színház)

A Meseautó az egyik legismertebb magyar film, számos színpadi feldolgozással és egy filmes felújítással. Mit gondolsz, miért lehet érdekes ez a mostani változat, miben különbözik az előzőektől?

Szente Vajk friss, kreatív alkotó, aki jellemzően mindig mai köntösbe tud bújtatni egy-egy történetet. Arra helyezi a hangsúlyt, ami ma is aktuális. Úgy gondolom, hogy szöveg, koreográfia és rendezés tekintetében egyaránt nagyon fantáziadús, humoros, mozgalmas ez a színpadi feldolgozás, némi öniróniával és remek dalokkal kísérve.

Ez már a többedik közös munkád Szente Vajkkal (Tanulmány a nőkről, Hello, Dolly!) Milyen vele dolgozni?

Érzem a bizalmat, a nyitottságot és a kíváncsiságot, ha vele dolgozom, ami felszabadít. Ugyanakkor pontos elképzelése van az előadásról. Emellett nagyon fontos, hogy nagyszerű emberekből, művészekből álló csapatot épít, kovácsol össze, akikkel nagyon könnyű és örömteli együtt dolgozni.

Molnár Nikolett, Nagy Balázs (fotó: Madách Színház)

A vidéki társulatok színművészeinek nehézséget jelenthet, hogy távol vannak Budapesttől, nehezebben találják meg őket filmes szerepek,  szinkronfeladatok, stb. Mik a te tapasztalataid?

Filmezni eddig valóban kevés lehetőségem volt, aminek lehet az is az oka, hogy Szolnokon nem vagyok annyira szem előtt. Ugyanakkor ma már az internet adta lehetőségek miatt nincs annyira elszigetelve az, aki vidéken játszik – számos alkalommal hívtak castingra az alapján, amit az interneten láttak. Ebből a szempontból nem érzem akkora hátrányát, hogy távol vagyok Budapesttől. Ha van lehetőségem, elmegyek castingra, és ott már azon múlik, hogy mennyire feleltem meg színészileg, vagy mennyire vág egybe a karakterem azzal, amit a filmhez keresnek.

A szolnoki Szigligeti Színház ráadásul a vidéki színházak között sincs kifejezetten a szakma látókörében, kritikák sem születnek, stb. Hogy élitek ezt meg?

Nem gondolom, hogy nincs látókörben a Szigligeti Színház, és azt sem, hogy nem születnek kritikák. Az igaz, hogy kevesebb kritika jelenik meg rólunk, mint egy fővárosi színház esetében, de nem a mennyiség érdekel, hanem az, hogy mit írnak rólunk. Ha negatív kritikával illetnek, az elgondolkodtat, és ha egyetértek vele, igyekszem változtatni.

Almási Éva és Molnár Nikolett A nagymama szolnoki előadásában (fotó: Sámson Réka)

Szolnokon számos különböző műfajban, szerepben próbálhattad eddig is ki magad. Milyen jellegű előadásokban érzed leginkább otthon magad?

Hasznos, hogy számos műfajban játszhatok, rengeteget tanultam ebből. Mostanra talán körvonalazódik, hogy inkább a komolyabb hangvételű darabokban érzem otthon magam – de nem szeretném kirekeszteni magam egyéb műfajokból sem, mert sokszor felüdülést jelent egy könnyedebb előadás.

Egy korábbi interjúdban említetted, hogy amikor Budapesten éltél, rengeteg estét töltöttél különböző színházak nézőterein. Milyen színházak, stílusok, rendezők  állnak közel hozzád? Szabadidődben milyen előadásokat nézel szívesen?

Akkoriban főként a Katona József Színházba és az Örkény Színházba jártam. Sajnos (vagy épp szerencsére, mivel én is heti ötször, hatszor játszom) mostanában kevesebb lehetőségem van előadásokat megnézni. Az utóbbi két alkalommal a Szkéné Színházban voltam. Nagyon szeretem a Szkénéhez hasonló kisebb játszóhelyeket, ahol a nézők közelsége miatt sokkal intimebb játékra van lehetőség. Emellett ha tehetném, szívesen elmennék más vidéki színházak előadásaira is.