„2016-ban az nem elég, hogy lemegyünk egy pincébe egy szál gitárral, és fura szavakat kántálunk.”

A Spirita Társulat 2014 áprilisában alakult meg, eddig olyan klasszikusok újraértelmezéseit adták elő, mint a Rómeó és Júlia, a Hamlet vagy az Antigoné. A Pusztuló című, legújabb előadásuk kapcsán beszélgettünk a darab szerzőjével és rendezőjével, a társulatvezetővel, Egressy G. Tamással.

Október 27-én mutattátok be a Pusztuló című előadásotokat, amiben felmerül Pszeudo János neve. Kicsoda ő?

Ő egy jelenség. A facebookon publikálja verseit és installációit, napjaink polihisztora. Az út- és istenkeresés, a művészet megreformálása a küldetése. Komolyra fordítva a szót, egy fiktív kortárs költő, az ő karakterén keresztül figurázom ki azt a befogadókkal nem igazán foglalkozó művészetet, ami annyira szélsőségesen szubjektív, hogy szerintem nem is minősül már művészetnek.

Egressy G. Tamás (fotó: Ribánszky Viktória)

Ha ő szélsőségesen szubjektív, rád azt is lehet mondani, szélsőségesen objektív. Jellemzően állításokat fogalmazol meg.

Én jobban szeretek állítani, mint kérdezni. Ameddig az nem szájbarágás. Arra törekszem, hogy a szereplőim ne lehessenek szimplán csak jók vagy rosszak. Nálunk a Hamletben Claudius nem hagyományos főgonosz, akinek a célja, hogy elpusztítsa a világot, hiszen ez értelmetlen motiváció lenne. Hamlet viszont lehet egy elszabadult locsolócső, nem csak egyértelmű hős. A Pusztulóban koncepcióm volt, hogy mindenki egyaránt hülye legyen, hogy (egy szereplőt leszámítva) ne lehessen senkivel azonosulni - mégis a média kiüresedett világa a rossz, nem az emberek egyenként.

Az állításban rendszerint segítségedre van egy hangsúlyos rezonőr. A Pusztulóban ilyen volt Hervai G. Viola, az asszisztens.

Nagyon szeretem ezt a szerepkört. A cinikus kívülállót, aki képviseli a józan észt. Manapság az a legnagyobb baj, hogy bármit meg lehet úszni. Az igazságérzetemnek kell, hogy a felelősök néha elnyerjék méltó büntetésüket. A rezonőrök ebben segítenek.

Pusztuló

Visszatérő eleme az előadásaidnak, hogy a felelősök a darab végén szétesve ülnek a színpad közepén. Nem túl egyértelmű ez a fajta ítélkezés?

Ettől még nem kell gyűlölni őket. Inkább azért maradnak ők ott egyedül, hogy végre egy kicsit elgondolkozhassanak, mit rontottak el. Eljutnak arra a szintre, ahol már szembe kell nézniük önmagukkal.

Az Antigoné 016 című előadásod egyik nézője bingót állított össze, hogy megtippelje, a korábbi előadásaidban feltűnő motívumok ismét felbukkannak-e. Ez hogyan érintett?

Nevettem rajta, nagyon jól esett. Ezek szerint vannak állandó kézjegyeim, és persze tanulságos is volt. Ilyenek szerepeltek a bingóban: hirtelen vörös fény, „Tomi” morcosan mászkál a színpadon – ugyanis gyakran szerepelek a rendezéseimben. Nők megverése, megerőszakolása – ez megijesztett, mert belegondoltam, hogy a női szereplőim jellemzően elnyomott szituációkban jelennek meg.

Az előbbi felsorolásból is látszik, hogy hangsúlyos eleme a rendezéseidnek a hatásosság. Ez cél vagy eszköz?

Cél a hatás, de azt nem mondanám, hogy csak a hatás a cél. Én olyan előadást akarok rendezni, ami nekem nézőként tetszene. Huszonéves fiatalként rengeteg inger ér, és olyan színházat szeretnék látni, ami a máról beszél. 2016-ban az nem elég, hogy lemegyünk egy pincébe egy szál gitárral, és fura szavakat kántálunk, aztán mindenki szűrje le a tanulságot.

Egressy G. Tamás (fotó: Ribánszky Viktória)

Ez egy markáns művészeti szubkultúra?

Markáns, de széteső. Azokra a művészeti estekre gondolok, illegális helyszíneken, ahol muzsikálnak, közösen költenek egy verset, krétával rajzolnak, és nagyon önérzetesek. A Nagy szépség című filmben van egy ilyen jelenet: egy nő fejjel nekirohan a falnak. Ez mitől művészet?

Kik azok, akiket nagyra értékelsz?

A nagyformátumú, tempósan dolgozó, határozott rendezőket és a tudatos, érzékeny színészeket. Meg az olyan független kis társulatokat, mint mi is vagyunk, a fiatalokat. Nem szerencsés, amikor egy nyolcvanéves direktor rendez fiatalokat. A mai fiatalságról csak a facebook-társadalom ismeretében lehet beszélni, ennek a hihetetlen tempóját kell megteremteni a színpadon.

Cyberpunk Antigoné, bőrkabátos musical-Hamlet… A mai pörgést nem lehet ábrázolni korfüggetlenül?

De igen. A modernizálást nem indokolja más, mint hogy engem ez a forma érdekel – az én vízióm így jeleníti meg ezeket a történeteket. De az is lehet, hogy még túl fiatal vagyok, és nem nyugodtam le eléggé ahhoz, hogy eltávolítsam a mától a darabokat.

Hamlet (fotó: Bánhalmi Árpád)

A te víziód, téged így érdekel – miben különbözik ez a szubjektivitás a falnak futó nőétől?

Abban, hogy engem érdekelnek mások, különösen a nézők visszajelzései, meg a színészeim véleménye. A falnak futó nőt nem érdeklik a nézők, a kollégái – még a fal sem… (nevet)

A Spirita társulat nagyrészt nem kanonizált színitanodákban végzett színészekből áll. Van egy általános vélemény, hogy aki nem a Színműn végez, ne számítson sok jóra.

A Színmű egy csodálatos intézmény, de iszonyatos sznobéria dúl ott. Én nem felvételiztem oda, így nem sértettség mondatja velem, hogy rengeteg tehetséges színész van a Színműn kívül is. A társulatom tele van ilyen csiszolatlan gyémántokkal. A szakma ettől még persze legyint ránk, nem kapunk támogatást és sokszor nem is vesznek komolyan. A széllel szemben pisálunk, de nem adjuk fel. Ez előbb-utóbb megtérül: befutott színészek is kerestek már meg azzal, hogy szívesen dolgoznának velünk – pedig tudják, hogy egyelőre nem ez az a társulat, ahol meg lehet gazdagodni.

Pusztuló

Független, fiatal társulat vagytok. Hogyan lehet nyitni így a szélesebb körök felé?

Színházba menni a legtöbb embernek ünnep, a többség évente egyszer megy színházba, ekkor szórakozni akar, látni a tévéből ismerős „művész urat”, „művésznőt”. Függetleneket az néz, akinek a színház nem ünnep, hanem életforma. Ilyen nézők egyre gyakrabban találnak meg minket. A cél az, hogy egyre többen lássák az előadásainkat, de ehhez le kell számolni azzal a tévhittel, hogy a színházba járás csak és kizárólag ünnep.

Hova tovább?

Az, hogy jelenleg a Bethlen Téri Színház az állandó játszóhelyünk, biztos alapot ad a kreatív munkánknak. Az évadnyitó sajtótájékoztatón már elhangzott, hogy a színház kiemelt társulata vagyunk: kölcsönös bizalom alakult ki, így rendezőként és íróként szabad kezet kapok a projektjeinkhez. Most például éppen a Macbethen dolgozunk, amit februárban mutatunk be. A Spinozában játszott Bársonyos reggellel együtt ebben az évadban már hat előadásunk lesz repertoáron – jövőre ki tudja, mennyi?