Ács Norbert: "a bábosnak a színészet ösztönös mozzanatait azonnal le kell tudni fordítani egy adott bábtechnikára."
Ács Norbert a Budapest Bábszínház számos előadásában látható, legutóbb az Alföldi Róbert rendezte A képzelt beteg főszerepében lépett színpadra. A premier kapcsán a színház felnőtt bábelőadásairól beszélgettünk vele.
A képzelt betegben Argan figuráját alakítod. Bár Alföldi nem „írta át" az eredeti darabot, előadása több szempontból is rendhagyónak tekinthető. Véleményed szerint mennyiben ad újat más Molière-feldolgozásokhoz képest?
Molière figurái, illetve az emberi kapcsolatok fonáksága, amelyet a darabjaiban megjelenít, örökérvényűek és ismerősek, ahogyan például Argan, a főszereplő is az. Egyszerre kiszolgáltatott és zsarnoki, egy önző szomorú bohóc. A történet pedig, aminek a középpontjában áll, végtelenül abszurd, sőt tragikomikus. Az Alföldi-féle rendezés tulajdonképpen ezeket a lényeges momentumokat „hangosítja fel" a bábok sokrétű szerepeltetésével, esetenként a szerepek megkettőzésével, ami az előadásnak további értelmezési réteget kölcsönöz.
Ács Norbert A képzelt beteg előadásában (fotó: Éder Vera)
Te nem mozgatsz bábot, ellenben az előadás csaknem teljes ideje alatt jelen vagy a színpadon. A korábbi munkáidhoz képest ez mennyire megterhelő?
Argan szerepe valóban nagyon koncentrált színpadi jelenlétet kíván, ugyanakkor fontos, hogy az ember ezeket a feladatokat is „megugorja", hiszen az ilyen típusú darabok kondícióba rázzák az embert. Olyan, mint lefutni egy maratont.
A képzelt betegben nagyon sokféle báb látható: hagyományos kesztyűs, óriás, papír- és testbáb, maszkok, felfújható, illetve meghosszabbított testrészek/végtagok. Miért fontos, hogy egy ifjúsági-felnőtt előadásban legyenek bábok?
A bábok jelenléte némileg oldja azt a feszültséget, amelyet a szöveg, a téma eredendően magában hordoz. Ezáltal a befogadást is segítik. A felnőtt vagy kamasz néző ugyanakkor már jobban igényli a színészt is, hiszen kell, hogy a darabban egy-egy hús-vér figurával is együtt tudjon menni, ami a gyerekelőadások esetében nem merül fel kritériumként. De nem lehet általános érvényű kijelentést tenni. Rengeteg ellenpélda is akad. A Kabaré esetében például végig bábozom, mégis fájdalmasan nehéz, összetett feladatnak élem meg. De elsősorban én is csak szerepeket kapok, és csak később derül ki a számomra, hogy bábbal vagy báb nélkül – akár egyes jeleneteken belül váltakozva – szolgálom-e jobban az előadást. A legideálisabb persze az, ha a báb lehetősége és nem kényszere a koncepciónak.
Korábban a Semmi kapcsán azt nyilatkoztad, hogy a bábszínész egész életében kamasz marad. Ez egyfelől kiszolgáltatottságot jelent, a báb viszont biztonságot, egyfajta védőburkot is nyújt a számára.
A kamaszlét nem kifejezetten bábszínész-specifikus állapot, a színészre általánosságban véve is jellemző, hiszen azért ez egy túlnyomórészt felülről irányított pálya, kevés rálátással a holnapokra. Gyermeklét, de felnőttekkel, akik persze gyakran lázadoznak. Ami ezen felüli jellemző, már csak plusz adalék: a bábosnak a színészet ösztönös mozzanatait azonnal le kell tudni fordítani egy adott bábtechnikára. A klasszikus értelemben vett színészi munka tehát ebben a műfajban sem úszható meg.
Ács Norbert és Pallai Mara a Kabaré előadásában (fotó: Éder Vera)
Az ifjúsági és felnőtt bábelőadásoknak köszönhetően átalakulni látszik az a vélemény, hogy a bábszínház kizárólag gyerekeknek való. Hol tart most ez a tendencia?
Különösen szerencsésnek érzem magam, hiszen a bábszínházban minden korosztálynak játszom. A felnőttbábnak korábban is voltak hagyományai, de azt gondolom, az egyetemen létrejött felsőfokú bábképzés mindenképp lazított a merev művészi hierarchián. Ráadásul egyre elterjedtebb az az alkotói igény is, hogy a prózai színház, a báb vagy akár a fizikai színház között átjárás lehessen. Talán a közönség is nyitottabb lett az animáció irányába, bár igazi áttörésről itt még nem beszélhetünk.
Alföldiről tudható, hogy határozott elképzelései vannak, az általa rendezett darabokban finomkodásnak nemigen van helye. A Kabaré is bővelkedett obszcén jelenetekben, és a mostani előadásra is igaz, hogy számos momentuma – gondolok itt például Argan altesti kínjaira vagy az ifjabb Decreténus pornográf, testnedvekben gazdag szónoklatára – a nézőt is komoly kihívások elé állítja. Bábszínészként hogyan tudod ilyenkor kezelni a már említett kiszolgáltatottságérzést?
Pelsőczy Réka és Ács Norbert Az iglic előadásában (fotó: Éder Vera)
Kifejezetten szemérmes és gátlásos embernek tartom magam, idegen környezetben pláne. Ehhez képest persze viccesnek tűnik, hogy mind ez idáig Alföldivel dolgoztam a legtöbbet. Az egyetemen is tanított minket, ezt követően pedig a Sade márki 120 napja című bábelőadásban kaptam szerepet, ami szintén bővelkedett kihívást jelentő részekben. Másfelől ez a hozzáállás a vele való munkában természetszerűleg értékelődik át, hiszen olyan eszméletlen tempót diktál, hogy időnk sem lenne azon gondolkodni, hogy egy-egy jelenet adott esetben kellemetlen vagy sem. Nem hagy időt a nyafogásra. Pontosan időzít, hihetetlen ütemérzékkel bír, és nagyon fel tudja rázni az embert. Mindenképpen kihívás együtt dolgozni vele.
Argan a darabban szinte mindvégig egy hatalmas ágyon fekszik, amely gyakorlatilag uralja az egész színpadot, amit a nézők szemből és oldalról is körbevesznek. Súlyosan intim tere ez a beteg képzelgéseknek, a félelemnek és a végtelen önzésnek.
Ennek a megoldásnak köszönhetően a nézők olykor a darab közben is látják egymást, ami kissé szokatlan, hisz civilben én is oldottabban reagálok a látottakra, ha megvan az az illúzióm, hogy egyedül vagyok a nézőtéren. Így viszont olyan, mintha a stilizált tér mögött időnként akaratlanul is a tükörbe néznénk.
Gáspár-Singer Anna
