A Kortárs Drámafesztivál nyolcadik napján tekinthetjük meg a Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk című előadást. A darab rendezőjével, Kelemen Kristóffal beszélgettünk.

Az idén 13. alkalommal megrendezett Kortárs Drámafesztivál eredeti célkitűzése jelentősen kibővült: az 1997-ben létrejött fesztivál kezdetekben a magyar kortárs dráma eredményeinek áttekintésére alakult, ez azóta már a teljes európai kortárs dráma figyelmére és a kortárs színház progresszív irányzatainak bemutatására bővült ki. Nem véletlen tehát, hogy idén a programsorozat fókuszában a fiatal színházcsinálók állnak.

Hogyan jött az előadás címe?

Elképzeltem, hogy ha kiraknánk a plakátot egy metróaluljáróban, az arra járó emberek egy pillanatra furcsa, zavarba ejtő viszonyba kerülhetnének ezzel a mondattal: „miközben ezt a címet olvasom, rólam beszélnek?” De sokan félreolvassák, és a „magukról” helyett „magunkról”-t olvasnak – főleg azzal a tudással együtt, hogy a színészek a saját történeteiket mesélik el. Pedig nagyon fontos különbség van a kettő között: bár magunkról beszélünk, rendszerszintű problémákat fogalmazunk meg. Mindössze egy n betű a különbség, mégis teljesen más lesz a perspektíva ettől.

A Miközben... Kolozsváron, a Temps D'Images Fesztiválon (fotó: Váci Roland)

A Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk szűkebb értelemben a pályakezdő színészek, tágabb értelemben a pályakezdő fiatalok problémáit körüljáró előadás. Mik ezek a problémák?

Nem szerencsés a probléma mint kifejezés. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a világ sokat változott az elmúlt évtizedekben, és a mostani fiatal generációnak számos dologban mások lettek a körülményei, és ez által az igényei és vágyai is. Például fontos változás, hogy bár a Színművészetin elitképzés zajlik, a diploma már egyre kevésbé jelent biztosítékot az egyetem utáni elhelyezkedésre. Ezzel párhuzamosan viszont új működési formák alakultak ki, megerősödött a független színházi szcéna, a projekt alapú gondolkodás, a pályázás és a nemzetközi mobilitás – mindezt a kényszerűség is szülte, a változások mégis számos izgalmas és innovatív dolgot indítottak el. Továbbá azt látom, hogy a fiatal generáció tagjainak egyre nagyobb igényük van arra, hogy ha valami zavarja őket, annak hangot is adjanak, és megbeszéljék a dolgokat – még ha ennek nem is találnak minden esetben formát. A mi előadásunk gyakorlatilag egy formakísérlet, amelyben azt keressük, hogy hogyan fogalmazhatjuk meg a minket foglalkoztató kérdéseket és kritikákat úgy, hogy azok ne panaszkodásnak hassanak, hanem reflektált és egyben személyes nézőpontoknak.

Az előadás egy egyetemi botrányt dolgoz fel, 1969-ben Ádám Ottó, az akkori intézetvezető feldúltan távozott egy vizsgaelőadásról. Mi történt pontosan, hogyan emlékeznek vissza a résztvevők?

Abban az évben Békés András osztálya Peter Handke Közönséggyalázás című darabjával vizsgázott. A darabban nincsenek szerepek, hanem a játszók kiállnak, és elkezdik sorra megkérdőjelezni a polgári színjátszás alapelveit – el lehet képzelni, hogy mindez mennyire szokatlan volt 1969-ben az Ódry Színpadon. Sok szemtanúval és résztvevővel beszélgettem, és érdekes volt látni, hogy máshogyan emlékeznek az esetre, tehát nem rakható össze egy objektív igazság. Ami biztos, hogy Ádám Ottó egy ponton felállt, és távozott a nézőtérről, ami akkoriban nagyon erős gesztusnak hatott: ha a tanszékvezető elhagyta a vizsgát, akkor az érvénytelennek számított, tehát félő volt, hogy mindenkit kicsapnak – ami végül nem történt meg. Az eset viszont híres botrányként az oral history része lett.

Hogy akadtál rá erre az eseményre, és miért ezt választottad az előadás alapjául?

Jeles András visszaemlékezésében olvastam róla először, majd Ascher Tamás egy konferencia megnyitóján mesélte el a saját verzióját – ők ketten is teljesen másképpen emlékeznek. Eleinte az izgatott, hogy utánamenjek a történteknek, majd egyre inkább azon kezdtem el gondolkodni, hogy mindebből mihez lehet ma személyes közünk.

A Kortárs Drámafesztiválon az előadás után szakmai beszélgetés fogja a Színház- és Filmművészeti Egyetem képzésének problémáit feszegetni. Kik lesznek a résztvevők, és miért pont ők?

Jelen lesz Csizmadia Tibor, aki az SZFE Színházi Intézetének vezetője, Schilling Árpád, aki alkotóként mindig kezdeményezője volt a szakma egészét érintő struktúraváltásnak, Gáspár Máté, aki tanárként és színházi menedzserként komoly rálátással bír a pályázati rendszer és a piac működésére, továbbá Boronkay Soma, aki éveken át HÖK elnök volt a Színművészetin – őt többek között arról fogom faggatni, hogy egy hallgató milyen formában adhat hangot az intézménnyel szembeni kritikájának.