Az Orlando második budapesti előadása után Kritikus Órát tartottak a Jurányi Házban Karsai György vezetésével, az alkotók és a közönség részvételével.
Soós Attila a Staféta program keretében látott neki annak, hogy Virginia Woolf regényéből a saját átiratában színpadi változatot készítsen. Az alapmű a modern regényirodalom ikonikus darabja. Egy angol főnemes több évszázadon át tartó életét kíséri végig, a középpontban avval a fordulattal, hogy miután elvette feleségül Rosina Pepita táncosnőt, Orlando egy reggel nővé változott.
Petrik Andrea, Mészáros Piroska és Sztarenki Dóra az Orlandóban (fotó: Mészáros Csaba)
A Trojka Színházi Társulás Orlando-bemutatója tavaly nyáron a szegedi Thealter fesztiválon zajlott le, decembertől pedig a Jurányi Ház műsorán szerepel a produkció. A második előadás után szerveztek Kritikus Órát, a Staféta Program és a Színház folyóirat együttműködése keretében. Karsai György, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára, a Színházi Kritikusok Céhe tagja kérdezett és vezette a beszélgetést, amelyre bő tucatnyi néző volt kíváncsi az előadás után.
Karsai György a Miért? kérdéssel kezdte, amire a rendező mindjárt a Mikor?-ral is válaszolt: évekkel ezelőtt elhatározta, hogy megpróbálja adaptálni a művet. A személyességgel való kommunikálás lehetősége érdekelte. Az foglalkoztatta, hogyan tudja színházi eszközökkel szétválasztani a személyességet és az álszemélyességet. Rögtön le is szögezte, hogy beletört a bicskája, de sokat tanult részint a kudarcból, részint a kollégáitól. Mint mondta, normális esetben az elkészült produkciót szokta gyermekének érezni, most pedig inkább úgy alakult, hogy az előadás szereplőihez kötődik ilyenképpen.
Karsai Györgyöt, mint fogalmazott, sokkolta, hogy a rendező ilyen tisztán látja és kimondja: a vállalkozás nem sikerült. Innentől kezdve a részletek kerültek szóba, például mi az oka annak, hogy az előadás nem egységes. Néhol epikus, olykor szinte képeskönyvszerűen illusztrál, máskor a történetmesélést forszírozza, narrálnak a szereplők, de hatásvadász eszközöket alkalmazó monológ is akad, és időnként az sem teljesen világos, hogy ki kicsoda. Hogyan értsük például Sztarenki Dóra bábszerű megjelenését a második részben.
A rendező bizonyos kérdésekre választ adott. Elmondta, hogy Virginia Woolf szerint Orlando nemváltása fájdalommentesen történt. Ő azonban szeretett volna drámát belevinni a színpadi változatba, ezért illesztette a darabba azt a szituációt, amelyet Orlando feleségének halála, vagyis a társ elvesztése teremt. Soós Attila úgy véli, hogy a legtöbb ember életében lezajlik ilyen dráma. Utólag felismerte azonban, hogy itt ez a betét megtörte az adaptáció ívét, innentől kezdve ő maga sodródott, mint egy hajós, aki a jóistenre és a jó szelekre bízta magát.
Petrik Andrea és Egyed Bea (fotó: Mészáros Csaba)
Megtudtuk a rendezőtől, hogy a második részben, amikor Orlando már női alakban bukkan fel előttünk, azért helyezte a közönséghez közelebb a játékot, mert az első rész férfi-Orlandóját távolabbról, szemérmesebben akarta látni és láttatni. Másrészt felhívta a figyelmünket arra, hogy az asszociáció szabad, tehát a néző is bármit gondolhat a történtekről.
Szóba került, hogy az előadás négy szereplője, Petrik Andrea, Sztarenki Dóra, Mészáros Piroska és Egyed Bea közül az utóbbi nem színésznő, hanem táncos. Az ő részvétele a mozgást tekintve óriási nyereség, viszont az eltérő iskola erősen meglátszik, főleg a színpadi beszéd terén. Ugyanakkor az alkotók úgy ítélték meg, hogy az előadás még minden bizonnyal fejlődni fog. Ámbár Soós Attila szerint olyan anyaggal találkozott most, amelynél a rendezői hideg rálátása működésképtelennek bizonyult. Sok kapufát lőttünk ezen a meccsen – állapította meg.
Egyed Bea felvetette, hogy beszélhetnénk a közönségről is. Karsai György erre bevallotta, hogy ő nagyon empatikus néző, drukkere a színészeknek, ezért különösen fájt neki, hogy a második részre foghíjas lett a nézőtér.
Mészáros Piroska (fotó: Mészáros Csaba)
Elismerését fejezte ki a kritikus a szintén jelenlévő Tarr Bernadettnek, akinek az előadás zenéjét köszönhetjük, amely titokzatos, erőteljes, miközben korhűnek is érezhettük. Soós Attila beavatott bennünket abba, hogy Büchner- és Kafka-idézetek is szerepelnek a szövegben. Egy néző, aki az Orlandót regényként és filmként is jól ismeri, gratulált az alkotóknak, és a mozgások szépségét dicsérte.
Karsai György hiányolta a játékból a humort. Mészáros Piroska szerint az előadásban benne van a rendező „szeretek szenvedni” attitűdje, amit a színészek a maguk módján igyekeztek humorral oldani. Egy néző tudott példát mondani komikus momentumra, mindenekelőtt Sztarenki Dóra agáralakítását emelve ki. Ennek kapcsán megtudtuk, hogy a „Párja a zokninak van” poént Petrik Andrea találta ki, aki egyébként kicsit sajnálja, hogy az előadás Orlando címen fut, mert helyesebb lenne megkülönböztetni az alapműtől. Talán így: A mi Orlandónk.
