„Előfordult, hogy megcsináltam valamit mozgásban, és aztán rájöttem, jobb lett volna, ha lefestem.

Molnár Csaba táncos-koreográfus öt alkalommal is részese volt olyan táncelőadásnak, amely elnyerte az év legjobb kortárstánc produkciójának járó Lábán Rudolf-díjat.

Az idei NEXT fesztiválon mutatta be Téli utazás című, Marcio Canabarróval közös munkáját és Eclipse című saját koreográfiája is látható volt. A fesztivál az új, az Y generáció jegyében szerveződik immár második alkalommal. Molnár Csabát kérdeztük generációjáról, a munkáiban tapasztalt személyességről, a jó és a rossz előadás közötti különbségről és a meztelenségről. Beszélgetés közben azt is megtudtuk, hogyan érzi magát a bőrében és hogyan lehet megélni a kortárs táncból.  Molnár Csaba a Téli utazás előadásában (fotó: Csányi Krisztina)

Mit jelent számodra az Y generáció kifejezés?

Ezt nem tudom pontosan megmondani, de magamban és a környezetemben is érzékelem, hogy a hozzám hasonló korú emberek keresnek valamit. Egy fókuszt, valamiféle viszonyt a világhoz, ami korábban talán inkább adott volt. Régebben mintha jobban lehetett volna tudni, hogy például mihez képest kell lázadni. 

Hogyan kezdtél el koreografálni?

Azt vettem észre, hogy szeretek időt tölteni másokkal a próbateremben és gondolok valamit. Nem akartam arra várni, hogy valaki bizonyos helyzetekbe rakjon a színpadon, helyette magam akartam megteremteni azokat a helyzeteket, ahol a barátaimból álló kreatív közegből érkező gondolatok előadássá tudnak válni. Ebben biztosan közrejátszik a Budapest Tánciskola is, ahová jártam és a fesztivál több más alkotója is járt. A légkör és az ott tanultak arra ösztönöztek minket és eszközöket is adtak, hogy saját, személyes gondolatainkat táncnyelvre fordítsuk.   

Marco Torricével a Dekameron előadásában (fotó: Huisz István)

A személyesség, úgy tűnik, lényeges eleme a munkáitoknak.

Ami engem illet, nem vagyok jó színész, csak azzal tudok foglalkozni, ami személyesen érint. Addig fogom tudni ezt csinálni, amíg a privát életem és amit az előadásokban csinálunk, összefonódik. Volt olyan munkám is, amikor valami mást akartam csinálni, mint ami vagyok, de nem tudom magamat átugrani háromszor. Mostanában éppen azon gondolkodom, hogyan lehetne a személyességet univerzálisabbá tenni, amihez a néző azon túl is tud kapcsolódni, hogy értékeli a dolog bátorságát.

Másrészt egyre határozottabban érzem, hogy sokkal több figyelmet szeretnék fordítani a táncszakma eszköztárára. Annyira kitágult sok minden a számomra, hogy kicsit elvesztettem a kapcsolatomat a tánc szűkebb, szakmai szegmensével. Szeretem nézni és csinálni is, ezt tanultam, és egy ideje mintha kicsit elfelejtkeztem volna róla.

          A halandóság feltételei előadásában (fotó: Dömölky Dániel)

Korábban kortárs tánc berkekben volt egy vita, ami éppen a táncosság kérdését járta körül. Leegyszerűsítve a dolgot, arról szólt, kell-e csiszolt táncmozgás és míves táncdramaturgia egy táncelőadáshoz vagy ezek akadályai a progresszivitásnak.

Emlékszem rá. Ahogy arra is, hogy akkor és azóta is az ilyen helyzetekben folyamatosan besorolódunk. Már csak azáltal is, hogy hol mutatjuk be a darabjainkat. Kérdés, hogy mennyiben lehet így függetlennek maradni. Ezekben a vitákban mi csak valamiféle eszközök vagyunk, miközben mindettől teljesen függetlenül csináljuk a dolgunkat.

Ami a progresszivitást illeti, az mindig fontos számomra, hogy egy korábbi előadásból továbblépjek, de közben az is kérdés, hogy mennyire lehet és egyáltalán kell-e ezt tudatosan irányítani.

Marcio Canabarróval a Tropical Escape előadásában

Miből indulsz ki egy saját koreográfiánál: a témából vagy a formából?

Előfordult, hogy valami foglalkoztatott, megcsináltam mozgásban, és aztán rájöttem, jobb lett volna, ha lefestem. De olyan is van, amikor éppen egy forma, egy előadói helyzet érdekel anélkül, hogy eleinte tudnám, mi lesz a téma. Eközben pedig az is fontos, hogyan tudom magammal vinni a nézőket, vagyis egyszerre magamat és őket is „kiszolgálni”. Mert nézők nélkül sem előadás, sem motivációm nem lesz. 

Az utóbbi munkáidban (Tropical Escape, Az ökör, Téli utazás) mintha különösképpen törekednél erre a magaddal vitelre.

Nézőként mostanában furcsállom a színházi alapszituációt, amikor leülök és nézem a dolgot. Közben várom, hogy kapjak valamit. Koreográfusként ezért is foglalkoztat mostanában, hogyan tudom elérni, hogy ne csak valaminek a várása és jó esetben kapása történjen a nézőinkkel.

Marcio Canabarróval a Téli utazásban (fotó: Csányi Krisztina)

Ez némiképpen ellentmond a táncosságra való törekvéseddel, hiszen minél „táncosabb” egy előadás, annál kevésbé képzelhető el az értő nézésnél több a nézőtéren.

Ez egy élő kérdés: műalkotásokat akarok-e létrehozni, amik önmagukban gyöngyszemek (más kérdés, hogy tudok-e) vagy valami sokkal nyitottabb dolgot, ami mindegy is, hogy tánc, színház vagy trash, hogy van-e néző a színpadon vagy nincs. De nem hiszem, hogy dönteni kell a kettő között. Bármit lehet csinálni.

A „bármiről” több dolog is eszembe jut: az egyik, hogy érzékelsz-e minőségi különbséget az előadásaid között?

Az előadásaimhoz való viszonyom alapvetően nem értékelő. Inkább ahhoz kapcsolódik, hogyan tudtam a próbafolyamat során dolgozni a többiekkel vagy mi történt akkoriban a privát életemben. Persze olyan előadás, amit mindenen túl és örök időkre jónak gondolok. De ilyet én még nem csináltam. (nevet)

Mások előadásait nézve egyrészt azt tudom eldönteni, hogy tetszik vagy nem, másrészt, hogy önmagához képest előre lépett vagy hátra. Van, amikor kifejezetten rossznak érzek egy előadást, ám egy ponton túl egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valami annyira rossz legyen, hogy azt hibaként értelmezzem. De ez egy nagyon nehéz kérdés. Az ökörnél például sokan mondták, hogy túl hosszú a nevetős rész, de direkt azt akartam, hogy hosszú legyen. És most utólag, tudva, hogy vannak, akik szerint  hosszú, nekem még mindig így tetszik.

Vadas Zsófia Tamara Az ökörben (fotó: Vojtech Brtnicky)

Azt is mondták rá,  hogy kaotikus – és tényleg az, mert akkoriban nem találtam semmiben sem koherenciát. Volt olyan tervem is, hogy a nevetős részt kellene kihúzni egy teljes előadásnyira: az egy sokkal egységesebb és erősebb állítás lett volna. De nem csak az érdekelt, és azt sem láttam, hová tud ez a dolog még tovább haladni.

A másik „bármi”: ha lenne olyan cím, hogy a legtöbbet meztelen táncos, azt vitán felül te kapnád. Hogyan vagy a meztelenséggel?

Ez is egy időszak. Ahogy néha egy-egy egy festő is valameddig használ egy színt, ezt is addig lehet használni, amíg megfelelő eszköz tud lenni, hogy valamit kifejezzek. És ez a valami, legalábbis eddig mindig más és más volt.

Cuhorka Emesével a Pirkad előadásában (fotó: Kővágó Nagy Imre)

Mennyire esik nehezedre levetkőzni a színpadon?

Nem különösebben. De ehhez kell, hogy értsem a meztelenségem célját. Ha például valaki felkérne csak azért, mert tudja, hogy bevállalom, akkor biztosan nemet mondanék. Furcsa élmény, hogy előadóként – de néha a privát életben is – mennyire el tudok vonatkoztatni a testemtől, mintha nem is az enyém lenne. Minél többfélét játszom, annál inkább egy képpé, egy eszközzé válik, ami voltaképpen bármit megcsinálhatna, miközben azt is tudom, hogy ez tart meg és nélküle nem lennék. Kicsit tudathasadásos állapot.(nevet)

 Az utolsó, ami a „bármiről” beugrott, hogy megélsz-e a táncból?

Igen, de ehhez sokat is kell dolgoznom, itthon és külföldön egyaránt. Néha azt gondolom, jobb lenne kevesebbet. Egy ponton túl rossz érzés, ha nem tudsz annyi időt szentelni egy munkára, amennyire igényed lenne. Amikor azon belül, amit szeretsz csinálni, el kell kezdened mérlegelni, mennyi energiát teszel ebbe a munkádba és mennyit a másikba. Közben a piac is arra determinál, hogy instant legyél: színes, gyors és erős. Te pedig eldöntheted, hogy beleállsz-e valamelyik trendbe, de ha nem, akkor a munkáidat pincékben, galériákban vagy a lakásodon tudod csak bemutatni. Vannak, akik könnyen megoldják, én még nemigen látom át, hogyan lehet ezt jól csinálni.