Igen. (Mármint nem - a szerk.)

„Minden kritikus egy elvetélt művész, aki csak az irigysége miatt kritizál.” „Mi jogosítja fel őket erre egyáltalán?” „Ki pénzeli ezért őket?” „Miért dicsérik mindig a Katonát és szidják mindig a Nemzetit?”

Összeszedtük a kérdéseket, amiket nekünk szegeztek vagy már ezerszer és ahelyett, hogy válaszoltunk volna rájuk, gyorsan továbbpasszoltuk őket e-mailben a szakma két fontos képviselőjének: Szűcs Katalin Ágnesnek (Criticai Lapok) és Kovács Bálintnak (Index).

Mennyiben vagy elvetélt művész? Hív vagy hívott valaha téged is a rivaldafény?

Szűcs Katalin Ágnes: Nem vagyok elvetélt művész. Hívott a rivaldafény, az Egyetemi Színpadon játszottam is, például Novák János első gyerekelőadásában, a Vándor mókában –  ami aztán a Játékszínben egy évadon keresztül volt repertoáron, hétvégenként négyszer-ötször ment –, több mint tíz évvel a Kolibri Színház születése előtt. De másodéves egyetemistaként találkoztam egy tanárral, Pándi Pállal a felvilágosodás és reformkori irodalomtörténet szemináriumon, ami alapvetően meghatározta a továbbiakban a prioritásokat. Mindazonáltal kritikusi pályámon igen fontosnak  tartom a rivaldafény megtapasztalását: biztos vagyok abban, hogy sokkal empatikusabb a viszonyom a színházhoz, mint ha soha nem találkoztam volna például azzal az érzéssel, hogyan tűnik el a rosszullét, a betegség egy csapásra a színpadra lépve, s mint tör rá ismét az emberre, „visszatérve” a mindennapi életbe. Meggyőződésem továbbá, hogy a kritikusi működéshez a művészéhez hasonló érzékenység kell, miközben persze sok minden más is, például elméleti, esztétikai  felkészültség, íráskészség stb. – ne feledjük, a kritika irodalmi műfaj. De játékfilmek dramaturgiai munkatársaként azt is megtapasztaltam, milyen érzés értetlen, felszínes kritikát olvasni – ezt is igen fontos élménynek tartom kritikusi ténykedésem szempontjából.

Kovács Bálint: Soha nem hívott a fény, sem a rivaldáé, sem másé, de az én helyzetem egyszerű: pontosan tudom, hogy nincs hozzá se tehetségem, se alkatom, úgyhogy még ha érezném is a hívást, könnyű lenne ellenállnom neki.

Mennyire kifizetődő a kritikaírás? Van másik állásod vagy hivatásod mellette?

Kovács Bálint: A kritikaírás egyáltalán nem kifizetődő, sőt hihetetlenül költséges hobbi. Ha csak a Kritikusdíjra való szavazáshoz minimálisan szükséges, évi 90 előadás szakmai jegyeinek árát veszem alapul – de miért ezt venném, ha egyszer sokkal többet nézünk ennél –, már akkor is elkeserítően nagy összeg jön ki, de ha igazán lelkiismeretes vagyok, és havonta többször utazom vidékre vagy határon túlra, sírnivaló számokról kell beszámolnom. És egyrészt nincs olyan magyar médium, amely megengedheti magának, hogy mindezt megtérítse a kritikusainak, másrészt olyan sem, amely még akkor is fizetné mindezt, ha egy-egy kiadás nem vezet feltétlenül jól mérhető kattintásszám-növekedéshez vagy olvasottsághoz. Én mindig is újságíróként, és nem kritikusként tekintettem magamra, inkább a színikritika a másik hivatásom az újságírás mellett, és nem fordítva.

Szűcs Katalin Ágnes: Kritikusként ma már nem lehet megélni. Egy-két lap tán akad még, ahol főállású munkatárs szinte kizárólag színikritika-írással foglalkozhat, jobbára azonban mindenki másból él – magam is. Főállásom sajnos egyáltalán nincs, ami a leendő nyugdíjam szempontjából katasztrofális (a Criticai Lapoknál soha senki nem is volt állásban). Szellemi alkalmi munkásként szoktam magam aposztrofálni. Tavalyig filmeztem olykor (az nem egy szapora műfaj), korábban rádióztam mintegy húsz évig külső munkatársként, míg a kormánypolitika el nem hatalmasodott a Magyar Rádión; olvasószerkesztettem számos kiadványt, amíg voltak, s lehetett. Több mint tíz éve óraadóként tanítok többfelé, most leginkább a Zsigmond Király Egyetemen.

Mennyire érzed objektívnek magad a kritikáidban? Egyáltalán, fontos az objektivitás?

Szűcs Katalin Ágnes: Objektivitás helyett jobbnak tartom az elfogulatlanságot mint kívánatos attitűdöt egy kritikus esetében. Hiszen a művészet befogadása nem csak intellektuális, hanem érzéki, érzelmi aktus is, tehát objektív aligha lehet. Az elfogulatlanság számomra annyit jelent, hogy a barátaimnak is őszinte kritikusa tudok csak lenni. Akit nagyra becsülök, aki közel áll hozzám, azt pláne nem áltathatom, ha valami nem úgy sikerült, ahogy szerette volna. Meggyőződésem egyébként, hogy az igazán jelentős alkotók pontosan, értékén tudják kezelni a művüket, s tisztában vannak a hibáival, hiányosságaival, ha úgy adódik. Számomra az efféle tisztánlátás az egyetlen esélye annak, hogy egy alkotó tartósan minőséget tudjon létrehozni. Az elfogulatlanságot egyébként saját produktumaimmal szemben is érvényesítem – elég kellemetlen kritikusa tudok lenni önmagamnak.

Szűcs Katalin

Kovács Bálint: Az objektivitás nemhogy nem fontos, de lehetetlen és paradox elvárás: hogyan lehetne objektivitásról beszélni egy véleményműfajban? Szerintem objektivitás helyett inkább azt érdemes számon kérni egy kritikustól – és én is ezt kérem számon magamtól –, hogy a szubjektív érveit jól artikulálja és érvekkel támassza alá, és közben ismerje azokat a tényeket, amelyek a véleményen kívül fontos részét képezik a kritikának vagy az előadásról való gondolkodásnak.

Éreztél valaha bármilyen külső nyomást (szerkesztő, szakma, kolléga, tanár, stb.), hogy egy előadást vagy alkotót jobbnak vagy rosszabbnak állíts be, mint amilyen szerinted?

Kovács Bálint: Soha.

Szűcs Katalin Ágnes: Nem.

Mi jogosít fel Téged a kritizálásra?

Szűcs Katalin Ágnes: A kritikusi működésre – hiszen kritizálni mindenkinek joga van e bloggervilágban – részben tanulmányaim jogosítanak fel (a magyar‒pedagógia szak mellett már az egyetemen számos esztétikai, színházi, drámaelemző kurzust hallgattam, a fent említett Pándi Pál mellett Almási Miklós, Bécsy Tamás, Fodor Géza, Hont Ferenc óráit – hogy csak néhányat említsek közülük –, a pedagógia szak emellett igen intenzív, tíz féléves pszichológiai képzést adott, olyan tanárokkal, mint Ranschburg Jenő, Pléh Csaba, Csepeli György, Kulcsár Zsuzsa, aminek igen nagy hasznát veszem a színikritika művelésében is. És hát egyetemi hallgatóként, „felkérésre” írtam az első recenziót, amikor is professzorom, Pándi Pál, a Kritika című folyóirat akkori főszerkesztője a kezembe nyomott harmadéves koromban egy könyvet, hogy írjak róla a lapba. Nagyon büszke voltam, hogy nemigen kellett szerkeszteni az írásomat, de nagyon sokat tanultam ezekből a feladatokból, miként aztán nyári szünidőben a kézbesítőt, Gizi nénit, illetve a szerkesztőségi titkárt, Ibit helyettesítve is. (Végigjártam imígyen a szerkesztőségi „ranglétrát” – szerkeszteni is ott tanultam később, mert hát ez is egy szakma, ehhez is „jogosítvány” kell.) Amikor az első színikritikát kéretlenül, saját szakállamra írva odaadtam Pándi Pálnak, ő egy kefelevonatot adott cserébe, Zappe László Népszabadságba írt, megjelenés előtt álló cikkét ugyanarról az előadásról. Mindketten olvastunk, ő az én kritikámat, én Zappéét, aztán egymásra néztünk – nem tagadom, én némi elégedettséggel, hogy lám, nem hordtam nagyon félre –, majd annyit mondott: lehozzuk.

De színikritikusi jogosítványt jelentett számomra, amikor gyerekekkel, gyerekeknek színházi beavató műsorsorozatot csinálva a Magyar Rádióban, Zsámbéki Gábor megengedte, hogy a Vízkereszt próbafolyamatát végigkísérjük az olvasópróbától a premierig. Hihetetlenül sokat tanultam akkor, és nagy megtiszteltetésként éltem meg, hogy olykor az észrevételeimet is kérdezte a látottakról.

És mindenképp jogosítványnak érzem a Jászai Mari-díjat, amit egyszer már majdnem megkaptam, amikor 1998 telén a Magyar Színházi Társaság közgyűlése (mint utóbb megtudtam, az OSZMI jelölése alapján) titkos szavazással tízedikként beszavazott a díjra javasoltak közé, ám mint hírlett, az első Orbán-kormány helyettes államtitkára (tanácsadói közrehatással) harmadmagammal kihúzott a listáról. 2007-ben viszont meg is  kaptam a díjat, egy a szakmai szervezetek által delegált tagokból álló grémium szavazatai alapján. Nagyon sokat jelentett, jelent ez nekem.

Kovács Bálint: Soha nem éreztem úgy, hogy a kritizáláshoz külön jog kell, vagy amennyiben igen, úgy ezt a jogot mindenkinek biztosítja a magyar alkotmány. Ha arról beszélünk, ki az, akinek érdemes vagy a többi nézőnél „érdemesebb” kritikát írnia, arra azt mondanám: annak, aki rengeteget jár színházba, minden érdekli a színházban, és ezért vagy a tanulmányai miatt egyrészt képes átlátni az előadások, alkotók, műhelyek, műfajok vagy stílusok közti összefüggéseket és eltéréseket, másrészt rendelkezik a véleménye megfogalmazásához szükséges készségekkel.

Kovács Bálint átveszi a Junior Príma-díjat 2016-ban (fotó: Bruzák Noémi)

Szerinted létezik a kritikusmaffia és ha igen, mi az?

Kovács Bálint: Ez egy magányos szakma, szerkesztőségek tagjai van, hogy nem is ismerik egymást, akár a szerkesztő sem találkozott még soha azzal a szerzővel, akinek több tucatnyi írását gondozta. A szakmán belül kevesen vesznek részt az íráson kívül is a szakmai életben, a Színházi Kritikusok Céhe tagságának nem kis része részben vagy teljesen inaktív. Ilyen viszonyok között akkor sem lehetne megszervezni a kritikusmaffiát, ha arra amúgy bárkiben igény lenne. De nincsen, mert sokak prekoncepciójával ellentétben a kritikusokat egyáltalán nem vonzza a gondolat, hogy a többiek ugyanazt gondolják, mint amit ő, sőt: sokan – hiú módon – szeretnénk, ha minden leírt gondolatunk egyedi lenne és egyéni látásmódot tükrözne, semmilyen érdekünk nem fűződik az ellenkezőjéhez. Egyetlen egy dolgot szeretne titkon elérni a legtöbb kritikus: hogy minél több előadás legyen nagyon jó, hogy kellemesebben teljenek az estéink. Erre viszont nincs közvetlen befolyásunk.

Szűcs Katalin Ágnes: Véleményem szerint a kritikusi tevékenység magányos műfaj – ezt egy Kritikus-díj átadás kapcsán egyszer meg is írtam a Premier című lapban. Hogy olykor a Színházi Kritikusok Céhének két-három hangadója a politika szereplőire hajazva működik, ugyancsak megírtam búcsúlevelemben 2009 decemberében, amikor éppen emiatt kiléptem a céhből. (A levelet évekkel később, más apropóból, a POSZT körül gerjesztett balhé kapcsán hoztam nyilvánosságra a Criticai Lapok honlapján.) Mindazonáltal vagy éppen ezért  kritikusmaffiáról beszélni egyszerűen nevetséges. A fogalom használói maguk is a politika mintájára, mi több, a politika részeként működnek, és ez nagyon nagy baj.