► Ha jól tudom, a Horda 2 az első alkalom, ahol egy színházi-nevelési előadásban a kortárs tánc főszerephez jut.

*Takács Gábor:* Én is úgy tudom, hogy ilyen típusú, komplex program nincsen az országban. Beavató előadások, különféle, kortárs tánchoz kötődő foglalkozások léteznek. A kezdeményezés a Nemzeti Táncszínház felől eleve onnan jött, hogy van nekik egy most is futó beavató programsorozatuk, amit szerettek volna megújítani. Emellett mi kísérletezünk azzal, hogy az általunk használt színházi-nevelési módszer hogyan tud találkoznia kortárs tánccal.

► Miközben az előadás nem a kortárs táncról szól ...

Nem csak a kortárs táncról, igen. Egyrészt abból indultunk ki, hogy a 16-17 éveseknek komoly problémáik vannak saját magukkal, a testükkel, mivel a napi szintű működésükben nincsen benne, hogy a saját testüket úgy is ismernék, hogy látnák, mire képes. Így azonban csak a görcsök alakulnak ki bennük ezzel kapcsolatban. Egyrészt a programmal ezeket a görcsöket szerettünk volna oldani. A másik célunk a játékon keresztül lehetővé tenni a számukra valamiféle kapcsolatot a kortárs tánccal. Ahol ráismerhetnek arra, hogy ez nem egy lila köd, és nem is az ördögtől való: lehet élvezni, ad abszurdum érteni is. A harmadik célunk pedig az, hogy legyen egy olyan téma, amiről azt tartjuk, hogy a fiatalok gondolati szinten is tudnak hozzá kapcsolódni. Így alakult ki, hogy az előadások alatt - gondolatokon és fizikai cselekvéseken keresztül - a hordaság fogalmát próbáljuk körbejárni.

► Hogyan lesz egy ilyen ötletből előadás?

Hosszú utat jártunk be vele, és voltak bizonytalanságaink is. A Nemzeti Táncszínház részéről érkezett a felkérés, és ők javasolták partnerként a Közép-Európa Táncszínházat (KET). Hamar kiderült, hogy Kun Attilával (koreográfus, a társulat művészeti vezetője – a szerk.) iszonyatos szerencsénk van, mert természetes számára, hogy az elkészült munkáihoz hozzá lehet nyúlni, lehet őket alakítani. Ezután tettünk javaslatot arra, hogy melyik előadással dolgozzunk. Mivel arra nem volt idő, hogy a nulla pontról indulva hozzunk létre valami közöset, itt most az volt a KET feladata, hogy a meglévő előadást alakítsa át egy színházi-nevelési előadás keretei közé, nekünk pedig ezt a keretet kellet kidolgoznunk.

A tapasztalatok alapján folyamatosan változott az előadás. Az első játékoknál például nem közöltem pontosan, hogy ez teljes fikció: csak annyit mondtam, hogy pár perc múlva kezdődik a játék, és én mindjárt jövök. Ennek az lett a következménye, hogy sokkal többen gondolták azt, hogy ez tényleg a Főnix Táncszínház, aminek én vagyok az igazgatója. Ezzel az volt a baj, hogy így lett az egészben egy pici átverés, és amikor vége volt a játéknak, többen csalódtak, hogy megették az egészet. Ezután úgy döntöttünk, hogy inkább legyen teljesen világos a helyzet.

De azóta is hiába tisztázom ezt az elején, így is vannak, akik valóságosnak élik meg a játékot. Ennél többet azonban már nem akarok tenni, nem akarok mondjuk közben kikacsintani, mert szerintem mindez egy mai fiatal felnőtt néző számára bőven elég kell hogy legyen arra, hogy vegye az adást. Így is sokaknak csak a szünetben esik le, de olyan is volt, amikor előadás közben fordultak kétségbeesetten a tanáraik felé. Azóta felkészítjük a tanárokat is arra, hogy lehetnek olyan diákok, akik ijedten néznek majd rájuk segítségért - és arra kérjük őket, hogy ne segítsenek.

► Kényes játék, mert szerepük szerint itt voltaképpen számon kérik a résztvevőket.

Ez szerintem is egy nehéz helyzet, hiszen partnerei lesznek valakinek, akivel az igazgatónak szemmel láthatóan baja van. Az viszont egy teljesen hétköznapi szituáció a számukra, hogy próbáljanak meg kiállni valaki mellett, aki fontos nekik. Azt gondolom, ami az én dolgom ebben: ezt a kiállást próbára tenni, az egy jól kezelhető helyzet.

Szép, pici példája ennek az, amikor igazgatóként visszaérkezem, és ők egy körben ülnek, én pedig téblábolok, hogy hová üljek le. Beengednek-e a körbe? Van, amikor kérdezés nélkül helyet adnak, van, amikor hiába kérdezem meg, akkor sem. Ha be is engednek, még mindig kérdés, hogy a kenyér körbeadásának a gesztusából vajon kimaradok-e. Ebben is volt már mindenféle variáció: volt, hogy látványosan kihagytak belőle, máskor látványosan odaadták. Mindennek nyilvánvalóan fontos jelentése lehet: hajlandók-e úgy gondolkodni az igazgató által képviselt világról, hogy ha megkísérlik megérteni egymást, akkor akár egy csapatban is lehetnének, vagy ez eleve két gyökeresen eltérő nézőpont a számukra?

Mindez attól is függ, hogy az adott, 16-17 évesekből álló osztály mennyire lát egy mozgásórát ebben az egészben, illetve mennyire érti meg, hogy ez az ő közösségükről is mondhat valamit.

► A kortárs táncnak mint műfajnak van még egy sajátos következménye. Lévén ti színészek és drámatanárok vagytok és nem táncosok és drámatanárok, magában az előadásban a megszokotthoz képest kevésbé tudtok részt venni. Ez súlyos drámapedagógiai feladatokat ró a táncosokra.

Az egy őrületes szerencse, hogy Kun Attila olyan embereket válogatott az előadásba, akik kifejezetten nyitottak, és nem okoz gondot nekik, hogy beszélniük kell. Ráadásul mindannyiuknak meglehetősen nagy tanítási tapasztalata van. Azt nem állítom, hogy minden az első pillanattól fogva zökkenőmentesen ment, de sokat és folyamatosan dolgoztunk együtt, és azóta is folyamatosan dolgozunk azért, hogy jobban és jobban működjön. Szerintem például érdemes lenne azt továbbfejleszteni, hogy a kiscsoportos tánctanulásnál is maradjanak szerepben: ne akármilyen táncosok legyenek, hanem a képzeletbeli Főnix Táncszínház táncosai.

► És ugyanennek a fordítottja: hogyan tud jelen lenni az előadásban táncosként szereplő egyetlen kávás résztvevő?

Nálunk még Janinak (Kardos János – a szerk.) van a legkomolyabb táncos múltja: pár éve játszott néhány előadásban. Megint csak Kun Attila érdeme, hogy pontosan látja az adottságainkat, és ki tudott találni olyan részeket, ahová beilleszthetők ezek a képességek. Ráadásul a következő előadásnál közülünk ketten - Jani mellett még Milák Melinda – is részt vesznek táncosként. A tánctudásuk a próbák során biztosan fog fejlődni, de nyilván nem fognak kortárs táncosokká válni. Mint ahogy a velünk dolgozó táncosok sem lesznek néhány hét alatt drámatanárok, de az is biztos, hogy azután jobban kommunikálnak a gyerekekkel, mint előtte.

► Ha már szóba hoztad a jövőt: ugyanezekkel a partnerekkel, akikkel most a Horda 2-ben dolgoztok, lesz egy újabb táncprojektetek. Erről mit lehet most tudni?

Még elég keveset. Annyit mindenképpen, hogy néhány dolgot már csak azért is meg fogunk változtatni benne, hogy nagyobb legyen számunkra a kihívás. Most nem lesz egy meglévő koreográfia, ami köré a mi drámapedagógiai munkánk épül, hanem az elejétől kezdve együtt fogunk dolgozni a Közép-Európa Táncszínházzal. Még annyiban is emeljük a tétet, hogy lejjebb visszük a korosztályt: a program a középiskolások helyett az általános iskolák felső tagozatosait célozza meg. Ahányszor ezt elmondom, annyiszor rándul görcsbe a gyomrom, mert a jelen pillanatban még fogalmam sincsen, hogyan fogjuk a tizenegynéhány éveseket közelebb vinni a kortárs tánchoz. Márciusban kezdünk el dolgozni, és a tervek szerint október végén lesz a bemutató a Nemzeti Táncszínház új épületében a Millenárison.