Magától értetődő természetességgel nyújtja pacsira a tenyerét, és mi, akik pontosan látjuk minden aljasságát, mégis belecsapunk.

Alig másfél évnyi közös munka után pályaívet rajzolni minimum aránytévesztés – mégis úgy tűnik, hogy az ifj. Vidnyánszky Attila, Vecsei Miklós és Kovács Adrián által alkotott fiatal színházcsináló csapat rátalált valamire (velük készített, korábbi interjúnk itt olvasható). Voltak, akik már az ötödéves egyetemi hallgatóként közösen jegyzett Athéni Timonnál elégedetten csettintettek - megvallom, ott még csak zsibbasztó összevisszaságot és egy kiváló Hegedűs D. Gézát láttam. Tény, hogy ugyanez a szanaszét passzolt össze a budaörsi Liliomfiban (kritikánk itt), és maradt együtt a kaposvári egyetemistákkal közösen készült Rómeó és Júliában (kritikánk itt).

Fotó: Kiss Zoltán

Kicsit olyanok ezek az előadások, mint a sosemvolt bűvész, aki miközben különféle megszokott dolgokat – nyuszit és galambot - varázsol elő a cilinderéből, egyszer csak egy lovat ránt ki belőle. Semmi csinnadratta, csak egy villámgyors hupsz, alig fogtad fel, már megy is tovább a show. Nem mindig robbannak elő atomtöltetek, sőt egy-két ötlet éppen csak kinyaklik abból a fejfedőből, de az egész show sodró lendülete, a ló mellé két zsiráf, egy tarajos gőte  és a rakatnyi aranyhal mégiscsak maradandó és különleges élményt nyújt minden alkalommal.

Ha a Rómeó és Júlia kapcsán azt írtuk, hogy „Shakespeare Rómeó és Júliája fiatalokról szól, így talán nincs is autentikusabb színrevitele, mint a fiataloké”, akkor a III. Richárdról akár az ellenkezőjét is írhatnánk. Itt az idősebbek élik el az életet egymástól és a fiataloktól. Egyikük, Richárd gondol egyet, és elkezdi szisztematikusan és korosztálytól függetlenül kinyírni azokat, akik ő és a trón között állnak – márpedig ilyenek szép számmal vannak. A Gyulai Várszínház produkciójaként bemutatott előadás egyik nagy truvája éppen az, hogy olyan „idősebbeket” sikerült egy színpadon összehozni, akikre évadközi alaphelyzetben semmi esély nem lenne. (Ha már a bűvésztrükköknél tartunk - így az is kérdés, hogyan lehet majd továbbjátszani az előadást.)

Eszenyi Enikő, Trill Zsolt, Hegedűs D. Géza (fotó: Kiss Zoltán)

Ifj. Vidnyánszky Attila rendezőként a kiváló szólisták mellé (Trill Zsolt, Hegedűs D. Géza, Eszenyi Enikő, Trokán Nóra, Szűcs Nelli) frissen végzett színműsökből és budapesti, illetve kaposvári növendékekből állított össze kart. Az állít alatt pedig most értsük azt, hogy mozgat. A kar alatt pedig ne a görög mintára gondoljunk, sokkal inkább egy pörgős musical énekes tánckarára.

Berobbannak a színpadra egy rappel (aminek a szövege az erősítés hiányossága és a szövegsűrűség miatt részben érthetetlen), egy pillanat alatt belakják a gyulai nézőteret, a bástyákon teremnek, harcolnak mellettünk, ágálnak velünk, énekelnek és táncolnak (Böröndi Bence és Dóra Béla például kifejezetten képességesen mozog) - majd a következő pillanatban már el is tűnnek.

Fotó: Kiss Zoltán

Jelenlétük kartánc jellegű, szakaszos, de a rövidebb megszólalásokban mindenki ugyanazt az erős és üzembiztos játékot hozza, amivel - ezekre a pillanatokra – egyértelműen kilátszanak az össztáncból. Gyöngyösi Zoltán és Lestyán Attila dilettáns bérgyilkos kettőse pedig kifejezetten emlékezetes remeklés.

Úgy tűnhet, mintha túl sokat pepecselnénk a karral egy olyan előadásnál, amiben olyan alakítások vannak, mint Hegedűs D. Gézáé, aki Györgyként, Edwárdként és a profi bérgyilkos Tyrellként háromszorosan is remekel. És még ha előzetes ismeretek nélkül okozhat is értetlenkedést a hármas szerepösszevonás, az ölés és leöletés alakváltó jellege kellően izgalmas és érvényes idea, ami megér némi agytornát. Vagy Eszenyi Enikő, aki egyazon elevenséggel és egyre növekvő drámai erővel képes megrajzolni Erzsébet sokrétű karakterének megannyi arcát - a lazázó nagyasszonytól a teátrális falkaparáson át a fiait legyilkoltató Richárd alá való kényszerű aláhajlás lefojtottságáig. És míg Trokán Nóra Annaként megejtően valódi a férje gyilkosába való beleszeretés jelenetében, Szűcs Nelli a számára adott jelenetek rövidsége ellenére újra meg újra képes felmutatni Margit emberléptékű,  fájdalmas őrületét és súlyos próféta karakterét.

Trill Zsolt (fotó: Kiss Zoltán)

Trill  Zsolt Richárdja szintén telitalálat, akinek a szerepe a környezetéből és a karból érthető meg: ő a Játékos. Játszik mindenkivel, púpot és rokkant mozgást pakol magára, sőt, az előbbit néha másokkal teteti fel a hátára – mert még az is mindegy, hogy lelepleződik az álság, hiszen azt is megoldja.

Legfőképpen pedig velünk játszik. Minden hízelgés nélkül, magától értetődő természetességgel nyújtja pacsira a tenyerét, és mi, akik pontosan látjuk minden aljasságát, a lelkünk egyik fontos szegletében mégis belecsapunk. Mert potens a tehetetlenek között – aki nem csupán a nők feneke alá nyúl válogatás nélkül, de az egész uralkodói pereputtyot úgy ahogy van, folyamatosan hágja. Amikor pedig felmászik az égbeszökő pózna tetejére, végül a lehetetlen is megtörténik – saját férfiasságának hegyére ül. Így amikor Eszenyi Enikő Erzsébetként aláveti magát Richárd akaratának, miközben alulról kapaszkodik meg a rúdban, egyszerre erotikus és gyalázatos metafora.

(Trill Zsolt és Eszenyi Enikő)

Vidnyánszky rendezése súlyos, mégsem komolykodó korkép: a hatalom kifacsarodott természetét mutatja meg, és azt, hogyan tudunk mégis otthonos bensőségességben lenni ezzel a félrebillent akarattal. És ehhez, ha nem is mindig telitalálatként, de jó érzékkel és merészen válogatja az összetevőket: hatásos és játékos zenei sokféleséget, iróniát, popkultúrát, ilyen-olyan szóvicceket, önleleplezést és kartáncot, festményszerű nagy totálokat, fiatalos ritmust és dinamikát. Zsiráfokat, tarajos gőtét és aranyhalakat.

Nem az egyes elemekben áll a fiatal alkotók egyedisége, hanem az összeállítás frissességében. Amiket lám, nem csupán közepes kamaraméretekben és különleges téreloszlásban, de csiribi és csiribá, klasszikusabb, nagyszínpadi kiszerelésben is képesek prezentálni.

(2016. július 13.)

A III. Richárd adatlapja itt található.