Ez a furcsa, modern hangzású felsorolás tökéletesen lefedi a Don Quijote mauzóleum című alkotás lényegét: mű-színház, rockkoncert, múzeumi kiállítás, tánc- és prózaszínházi előadás, performance, laza buli és színházi nyelvkurzus. Goda Gábor társulatának produkciója olyan közösségi élmény kíván lenni, ami generációkat képes egymáshoz közelíteni, miközben új formai elemeket használva összművészeti alkotássá válik. Ezek szép és nagy szavak, nemcsak realizálni nehéz őket, hanem a gondolatok szintjén is kihívást jelent a teljesítésük.
A nagyzoló bevezető után nem árulok tovább zsákbamacskát: bár az alkotásban nyomokban fellelhetőek a szándék jelei, sőt az ígért fogalmak is materializálódnak, több nem történik. Don Quijote tágan értelmezhető, kultikus figura, de hogy mit jelent ma nekünk, az általában az adott műfeldolgozás tükrében határozható meg. Ennek az előadásnak a tükrében speciel nem sokat – ha nagyon megerőszakolom az estét, és kiindulok abból a színlapon szereplő szövegből, hogy itt mindenki Don Quijote, akkor azt mondhatnám, hogy egy bulizós, ultramodern, a szexualitást icipicikét zászlóként hordozó, kudarcokba ütköző, az utcákon ma is sétáló, kortalan ember. Mutatja ezt az öt kép (a gitáros, a biciklis, az űrhajós, a gramofonos és a prédikátor), a zenei etűdök (amikre táncolnunk és buliznunk kéne, de tesszük is meg nem is) és a záró mozgássor. De mindez nem születik meg magától, hanem egyéb információkat használva jön ki. Csomózgathatnék, kötögethetnék, de úgy érzem megölné az előadásnak azt a minimális varázsát is, amit a nézővel minimálisan kooperáló, szándékaiban amúgy mindenképpen elismerésre méltó produkció létrehoz.
A legfeltűnőbb hiányosságok a szereplőkőn lelhetőek fel, tudniillik erősen civil hatást keltenek, és apróbb technikai deformációkkal próbálják létrehozni azt a rendszert, szervezőerőt, aminek önmagában kéne léteznie, és védenie őket a személyesség szintjétől. Lipka Péter prédikátori beszédei érthetetlenek, mert nincs közölnivalója, csupán egy szövege, Dombi Kati egy álmodozó, erotikus táncosnő kliséit hozná, ha azok illenének az előadásba és tisztában lenne a mozdulatokkal, Szász Dániel a mozdulatok mögé igyekszik bújni, ahogyan Gold Bea is, Csató József mint gitáros cinizmussal és áthallásos mondataival szülné Don Quijote figuráját, de nincs mit árnyaljon, Bakó Tamás mozgáskoordinációs képességei bár lenyűgözőek, önmagukban hevernek a vörös porondon és eképpen céljai romba dőlnek.
Bár voltak egy másik világot igéző pillanatok (a tapsviharban dörrenésre összeeső Bakó Tamás-féle Don Quijote, illetve a kardtok és a kard egymásba tologatása Gold Bea és Lipka Péter által), összességében csak egy ötlethalmaz (aminek a megvalósításában viszont rengeteg a hiányosság: pontatlan a koreográfia, a szövegeket hadarják a színészek stb.). És bár egy percig sem vállalták a „színház” kifejezést, és annak követelményeit, mégis érezhetően jót tenne az alkotásnak a kohézió, hiszen minden hiba egyszeriben kisimulna. A szándék pedig tényleg csak helyeselhető: gyakorlatilag hétvégi családi programba is beilleszthető performance ez, mely egy klasszikusra épülve emeli be a színház által használható technikai eszközök szinte maximumát, de szervezőerő hiányában sokszor öncélú, és mint ilyen, könnyen távol marad a nézőtől, egyszerűen aranyossá válik. Pedig jófelé tapogatóznak egy járatlan és ingoványos, de termékeny talajon, ahol a színházi közösségi élmény alternatív és populáris egyszerre. ► (nya)