7óra7

A bizonytalanság bizonyosságáról
7óra7: (7/10)
Közösség: (8/10)

A bizonytalanság bizonyosságáról

2010. 10. 03. | 7óra7

Teljesen nyilvánvaló párhuzamot állít fel Podmaniczky Szilárd Beckettre várva című színműve: Vladimir és Estragon vár, csak éppen nem Godot-ra, hanem Beckettre, a két ember ugyanis színész, s a várakozás tárgya a Beckett úr által írt színdarab, oka pedig az az egyszerű megállapítás, hogy a színész, amíg nincs színdarab, nem is létezik. Ők pedig nagyon szeretnének létezni. Csuja Imre és Vallai Péter az RS9 Színházban kellemes és szellemes, szórakoztató bohózatot csinálnak az élet nagy megpróbáltatásaiból.
Csakhogy a két színész nem olyan sivár lelkületű ember, mint Beckett Vladimirje és Estragonja: ők a maguk kétségtelenül nem túl fennkölt módján saját sorsukat gondolják végig, szerepüket, amit betöltenek, és amit játszani vágynak. A várakozással telt idő ugyan állandó, s körforgásban van, de a reményt az adja, hogy mi tudjuk, hogy Beckett úr drámája egyszer meg fog születni. (Sőt, ha nem született volna már meg, ez a darab sem létezne; különös ízt ad a dolognak, hogy egyetlen Godot-ra várva nem létezik, hiszen a két Beckett-mű, a francia nyelvű En attendant Godot és az angolul írt Waiting for Godot is egymás alternatív változatai.) Természetesen ezzel egyrészt a színészi lét és a színházi működés alapkérdése is felmerül (a színész valóban azért létezik, hogy más által megálmodott alakoknak ölthessen testet?), de áthallásaival könnyen felfejthető társadalomkritika is. Ráadásul az idő sem bizonytalan, mint Beckettnél: Podmaniczky darabja nagyon is ma játszódik, ezerkilencszáznyolcvankilenc (Beckett halála) után. Ez a Vladimir és ez az Estragon nagyon is a miénk, nagyon is magyar, pillanatokra még a Hacsek és Sajó is felidéződik bennünk, miközben hallgatjuk a párbeszédet.
Merthogy Vladimir és Estragon nem tesz, csak vár. Elhiszik a fiú ígéretét, hogy Beckett nemsokára elkészül a drámával, s ennek megfelelően tervezgetnek, nem törődve azzal, hogy semmiféle bizonyosságot nem kapnak soha. Az ő életük maga a várakozás, nem hajlandóak egy percre sem elhagyni azt a teret, ahol várakoznak (egyszer megpróbálják, de rögtön vissza is haladják mind a három megtett lépést), illetve egyszer a Vladimir által időnként Gogónak nevezett Estragon elmegy pisilni, visszatértekor azzal vádolja társát, hogy amíg távol volt, biztos itt járt Beckett, és vele beszélgetett.
S a didakszis ellenére azt lehet mondani, Podmaniczky drámája éles leleplezések, kemény megmondások helyett meglehetősen szórakoztató és amolyan kellemesen kvaterkázó formában adja eltelt tizennyolc évünk általánosító, de jellemző látleletét: hiszen mindig csak várunk, majd jobb lesz, ha nem nekünk, akkor majd a gyerekeinknek, mondjuk, és végignézzük, ahogy Pozzóból Lucky, Luckyból Pozzo lesz, majd akár mi magunk is szerepet cserélünk, és tökéletesen hiábavaló, ha akár kertelés nélkül a szemünkbe mondják, hogy nincs tovább értelme a várakozásnak, és így nem mehet tovább, mi mégis illúzióban tartjuk magunkat, és várunk, várunk, mert végül is a várás sem annyira rossz, a bizonytalanság bizonyosságát úgyis megszoktuk. Pedig az esély megvan: a két ember észre sem veszi, és Beckett nélkül válik személyiséggé. Nem is lenne szükségük rá, de ezt nem hiszik el, így soha nem lesznek képesek teljesen önmagukká válni. Még akkor sem, amikor már tudják, hogy Beckett soha nem lesz kész - mert hátha mégis.
Dobay Dezső egyetlen fekete térben hagyja színészeit érvényesülni, Csuja Imre és Vallai Péter közös előadásában pedig valószínűleg még a telefonkönyv is megtöltődne tartalommal, így meglehetősen üzembiztosan sikerül a Podmaniczky-drámát kellemesre szabottan átadni, egyéb rendezői ötletre nincs is szükség, ha van (például zene, Vedres Csaba munkája), kizárólag marginális, illusztrációs szerepet játszik. Orosz Róbert és Kassai László megfelelően asszisztálnak a két főszereplőnek, Csáki Rita viszont könnyen érzékelhetően túlszínjátssza a Fiú-Lány szerepét, tudjuk ezt be az abszurdra való konkrét utalásnak, bár nem lenne rossz, ha ezt a figurát is színész játszaná.
Mindezzel együtt a Beckettre várva érdekes és megnézésre érdemes előadás, jutalomjáték két remek színésznek, túl is mutat önmagán. Ne várjunk tehát tovább, nézzük meg. Mi ezzel máris tettünk valamit, s ha ennek folyományaképpen lemondunk a sült galambról, máris jutottunk valahová.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr458004161

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.