A gaz csábító, a nők szíve összetörésének nagymestere, egy végletekig aljas Don Juan – bármely ezek közül híven jelzi Ornifle tevékenységét. A sikeres és tehetséges dalszövegíró mindennek tudatában van, sőt egészen pontosan méri ki előre tetteinek lehetséges következményeit, miközben gúnykacajjal lubickol a női könnyek sós-keserű tengerében. A szerepet alakító Rátóti Zoltán úgy formál embert a figurából, hogy teljesen világossá lesznek előttünk motivációi, s furcsa kimondani, de igaz: szimpatikussá teszi ezt a rémséges alakot.
Mégpedig azért, mert a körülötte lévőknek meglenne az esélyük szembeszállni vele, ám nem teszik. Vagy mert buták hozzá, vagy mert tetszik nekik a férfi macsó keménysége, vagy azért mert szeretnek szenvedni, átejtve lenni, esetleg azért, mert jobban hisznek a bókoknak, mint a saját józan belátásuknak és érzékeiknek. Ornifle pedig rendkívüli tehetséggel érez rá arra, hogy kit milyen technikával lehet magába habarítani.
A Budapesti Kamaraszínház A csábítás művészete című produkciója Jean Anouilh Don Juan-parafrázisa alapján, Dúró Győző jó érzékkel aktualizáló dramaturgi munkája nyomán született, és arról szól, hogy az önértékelési problémákkal és komplexusokkal küzdő emberek közül hogyan tud kiemelkedni valaki, aki ezt a társadalmi közmegegyezéssel viselt szemellenzőt leteszi, reálisan értékeli saját magát, és mindent megtesz másokkal, amit azok hagynak. Mademoiselle Supo, a tíz éve a költőért epekedő titkárnő, a vagyonos, de földbuta barát, Machetu, a megértésről már lemondott, de Ornifle-ben a valaha őt szerető embert látó feleség, a pénzért megváltással fizető Dubaton atya alkotják e kört, s egy nap ebbe a körbe villámként csap bele Fabrice, Ornifle fia, aki halott anyja életének keserűségét szeretné megbosszulni Ornifle meggyilkolásával.
Az alaphelyzet tökéletesen alkalmas egy vérbő szatíra létrehozására, és ennek alapjait tökéletesen megteremti a főszerepet játszó Rátóti Zoltán, aki a cinizmus és a gúny rendkívül széles skáláján mozogva tökéletesen reális és szerethető szörnyeteget teremt a színpadra, élvezetgazdagon és igen szórakoztatóan ülve tort az erkölcs felett. Kellemesen érzelemmazochista karikatúra Bacsa Ildikó Supója, kimért, kihűlt anyaként jellemzi Egri Kati Ornifle feleségét. Jánosi Dávid forrófejű, de elhivatott Fabrice-a jól ellenpontozza Ornifle-t, jövendőbelije, Marguerite pedig felvilágosult, tűzrőlpattant menyecskeként jelenik meg Juhász Réka alakításában. Érdekes alakítás Krum Ádámé, aki idős, érzelmeit kimutatni nem tudó rezonőrként létezi Machetut, de a figura nem tud kiteljesedni. Némileg eltúlzottan unszimpatikus karikatúra Valkay Pál rikácsoló és öntelt Galopin professzora. Cs. Németh Lajos kellemes orgánummal adja elő Dubaton atya szövegét.
S bár az előadás teljesíti szórakoztató funkcióját a valóban szellemes dialógusok és riposztok, valamint a főbb szerepeket játszók alakítása miatt, néhány igazán andalító pont is akad. Valló Péter rendezőnek a hosszabb dialógusokhoz nem volt semmi ötlete, és az amúgy tényleg érdekes párbeszédek ellaposodnak, például amikor öt percig egymással szemben beszélget Ornifle és Dubaton atya, vagy Ornifle és neje. A beszélgetés ugyan érdekes, és dramaturgiailag rendben van, de mivel egyszerűen nem történik semmi, megakasztja az előadás ritmusát. Az is kérdéses, hogy ha egyszer a nyilvánalóan stilizált, szimmetrikus, mélybordó teret elfogadtuk, miért kell egy alkalommal a fékező autó zaját bejátszani, hirtelen valóságos látszatot keltve. A szereplők megjelenése és kimenetele sem előkészített, főként az elején érezzük azt sokszor, hogy a szereplők csak úgy megjelennek, majd hirtelen eltűnnek.
A rendező ugyanabba a hibába esett, amit maga is bírál: ő is elhitte Ornifle-nek (helyesebben Rátóti játékának), hogy az előadása már ettől kerek és egész. Pedig nem. Gondoljuk végig, hogy tényleg azt látjuk-e, amiről el akarják hitetni, hogy látjuk. Talán ez a tanulság, az alkotók számára is.
