Az előadás részleteiben is nagyon hatásosan megragadja és átadja a történet miliőjét. A kezdő, irodai jelenetben klaviatúrát püfölő kollegák még beszélgetés közben is bambán a közönségre bámulnak, mintha a monitort néznék. Ezzel az előadás már a legelső percekben elénk vágja azt a jellegzetes életérzést, ami az elidegenedés és a sokszor robotszerű életmódunk összjátékának eredménye. A díszletváltás megoldásában is ügyesen ötvöződik a praktikum a mögöttes tartalom kifejezésével, hiszen a futószalagként működő asztal érzékletesen mutatja, hogy világunkat mennyire befolyásolja az uniformizálódás. Egyre egyformábbá válunk, és mi is, mint egy nagy gyár termékei, sorakozunk a futószalagon. Na de most álljon meg a menet! Hajlamosak vagyunk úgy beszélni ezekről a problémákról, mintha ezek tőlünk teljesen függetlenül jöttek volna létre, és csak jajgatunk. De kérdem én, ki más lenne az oka ezeknek, ha nem maga az ember. Mi vagyunk, akik létrehozták és működtetik a globalizációt elősegítő eszközöket és infrastruktúrájukat, gondoljunk csak a tévére, az internetre, vagy a repülőgépre. És bizony nem a média puszta léte felel a világ „egyformásodásáért”. Mi vagyunk, akik elhiszik, hogy a tévében mosolygó modellek görög isteneket megszégyenítő alakja a szépség egyedüli ideálja és minden más elvetendő, és ronda. Mi hisszük el azt is, hogy mindenképp szükségünk van X mosóporra, Y műfogsor-rögzítőre és Z kutyaeledelre. Nem beszélve arról, hogy a mumusként emlegetett elidegenedés sem egy téglafal, ami körülvesz minden embert. Mi vagyunk, akik elfordulunk a másiktól, mert félünk, bizalmatlanok vagyunk, vagy ki tudja.
Ennek a „mi”-nek a képviselőivel találjuk szemben magunkat az Új Színház stúdiójában. Gáspár Sándor Lettéje a viszonylag tanult, egész életében becsületesen dolgozó kisember, aki úgy gondolja, joggal lehet elégedett, hisz van egy szép szerető felesége, és a körülötte levők is elismerik. Ám amikor kiderül, hogy környezete csúnyának tartja, rögtön összeomlik, ekkor derül ki, hogy valójában mennyire függ másoktól. Az meg sem fordul a fejében, hogy a többiek esetleg rosszul gondolják, vagy hogy ez annyira nem fontos dolog. Azonnal rohan a plasztikai sebészhez. Érezhetjük, hogy itt nem pusztán a csúnyaságról van szó. Szimbóluma ez minden társadalmi sztereotípiának, vagy felszínes ítéletnek, amelyeket, ha józan ésszel és kellő önbizalommal átgondolunk, rájöhetünk, hogy irigység, korlátoltság szült. Kérem szépen, itten van a kutya elásva. Ugyanis gondolkodni és nemet mondani nehéz dolog. Sokkal egyszerűbb minden apró dologért a plasztikai sebészhez kopogtatni, vagyis elfogadni a társadalom ítéleteit és belesimulni a „divatba”. Mit kötözködjek én a többiekkel, Kényelmesebb, ha elhiszem nekik, ráadásul minden balhét megúsztam. Tiszta haszon, nem? Gáspár játéka nagyon kifejezően és hitelesen mutatja be ezt a felismerést és gesztusaival, a tekintetében megjelenő önteltséggel meggyőzi a nézőt, hogy ő eddig bár csúnya volt, a műtét után valóban eszményi szépségűvé lett.
Pokorny Lia alakításában a két végletet látjuk. Lette felesége, aki, az elején kissé ironikusan elég egyszerű, naiv, butuska szőkeként jelenik meg, mégis ő az egyetlen, aki nem áll rá futószalagra, döbbenten próbálja férje szemét felnyitni, de végül feladja. Karlmann anyjaként viszont hátborzongatóan mutatja be, hogy mivé is válhatunk, ha elindulunk az egyszerűbb úton. Egyszerre szánalmas és visszataszító a hetvenéves üzletasszony, aki évtizedek óta azon fáradozik, hogy testét harmincéves állapotában konzerválja. Végül a végtelen hiúság eltemeti valódi személyiségét, csak az önzés és a gátlástalanság marad, amellyel fia életét is örökre megnyomorítja. Leghatásosabban a két nő dialógusában látható, hogy Pokorny Lia milyen rugalmas, mennyire jól „ugrál” a két egymással szöges ellentétben lévő karakter közt.
Almási Sándor alakítása, bár nem is annyira erőteljes, mégis láthatjuk, hogy a zsarnok anya miatt neki gyakorlatilag már lehetősége sem nyílt önállóan dönteni, és ő is csak beáll a sorba. Ahogy látja, hogy Lettének sikerült, azonnal rohan a sebészhez, és pont ugyanolyan arcot kér. Ezután azonban felbukik a következmény: Lette és Karlmann rádöbben hogy valójában csak eszközök, termékek amiket kihasználnak, vagy inkább elhasználnak, majd eldobnak; egyéniségük teljesen elveszett és ezzel együtt meg is semmisültek. Már maguk sem tudják, melyikük az egyik és melyikük a másik. Ekkor hozzák meg életük valószínűleg első és biztosan utolsó döntését.
A Nagy Zoltán az által alakított főnök és sebész karaktere valójában egy. Ő a „gyáros”, aki elképesztő gátlástalansággal húz hasznot az emberek gyengeségéből. Egyedül neki áll érdekében ezt az egész borzalmat fenntartani. Nagyon kifejező jelzése ennek a kezdetekkor megjelenő, és többször visszatérő almahámozás, amikor Scheffler beszélgetés közben is minden almát ugyanazzal a mozdulatsorral tisztít. Úgy faragja őket, mint sebészként majd az embereket.
Eddig a dolog 10 pont lenne. De sajnos úgy a kétharmadánál az előadás dramaturgiailag megreked, és nem jutunk tovább. Innentől már szinte sulykolja, hogy mennyire szörnyű nekünk, hogy elveszítjük egyéniségünket. Főként érezhető ez a két ugrani készülő férfi közös monológjában. Már csak nyúlik ez, mint a rétestészta. Mindent egybevetve, viszont valóban fontos, aktuális kérdések ütnek itt szöget a néző fejébe, úgyhogy ajánlom. A kétharmadáig mindenképp.