Helyesen ismerte fel a kaposvári színház vezetése, hogy a cigányok társadalmi státusa, az együttélés, a kulturális különbségek, az előítéletek és az úgynevezett jóerkölcs olyan kérdések, amelyek feszítőek a mindennapok szintjén is. Hogy erről minek a kapcsán kell beszélni, az már egy másik dolog, s ez már nem bizonyult olyan jó választásnak. A Csiky Gergely Színház Johann Strauss népszerű nagyoperettjét, A Cigánybárót tűzte műsorára, s ezzel gondolt reflektálni a felvetett problémára. Hiszen, mint azt Csáky Móric írja (és a műsorfüzet idézi), a szándék a gyakorta a társadalom legszélére szorított csoport elismertetése, s fel kell hívni a figyelmet a nemzeti kisebbségek türelmes kezelésére. Még akkor is, ha Strauss műve Jókai árnyalt ábrázolásának némiképp a kifigurázása. (Ezt is Csáky írja, de ezt már a műsorfüzet nem idézi.) Mindegy is: a vezérgondolat szép, kár, hogy az előadás ebből a világon semmit nem tükröz.
Sőt: mintha az alkotók nem is gondoltak volna annál többet A Cigánybáróról, mint hogy egy szép mese, és pont. Ennek megfelelően senki nem olyan, mint a valóságban: a jók nagyon jók, a gonoszak nagyon gonoszak, a cigányok idealizált közössége bármely más társadalmi kisebbségi csoportra behelyettesíthető, a végén igazság tétetik, minden jó, ha a vége jó. Az eseményeknek, történéseknek, cselekedeteknek motivációjuk nincs azon kívül, hogy a narráció éppen olyan helyzetbe sodorja őket, amilyenbe, mert a sztorihoz ez kell. Magyarán: az alkotók vállalta és kimondotta szándék megvalósulásának az őáltaluk választott forma szab akadályt. Mert a választott forma úgy meglepő, hogy tökéletesen átlagos (jellegtelen? íztelen? semmilyen?): színpadra van rakva a szöveg, a dallamok, a színészek jobbról bejönnek, balra kimennek, van tánc, van díszlet, van jelmez, sorról sorra haladunk a partitúrában és a Schwajda György által készített librettóban (amely nem jobb vagy rosszabb, mint a közismert változat, de az előadás nem indokolja az új verzió készítésének szükségességét), s tulajdonképpen az egyetlen izgalmas pont az, hogy a zenekar jól teljesít-e (igen, sőt kiválóan), vagy az énekesek ki tudják-e énekelni a Strauss által több szerep esetében operai magaslatokban előírt hangokat (van, aki igen, van, aki nem). Ezzel két problémánk van, az első az, hogy a produkció nem szcenírozott koncertnek, hanem színházi előadásnak van meghirdetve, ekképpen ebből a színház elhagyása (precízebben annak közhelyes jelenléte) jelentős gond, még akkor is, ha egyes alkotók szívesen hivatkoznak arra, hogy az operettet (vagy az operát) máshogy kell játszani, hát egy frászt kell máshogy: annyiban legalábbis semmiképpen nem, hogy színháznak kell lennie, különben nem lesz belőle előadás, csak koncert. A másik problémánk, hogy ezt éppen Mohácsi Csárdáskirálynőjének városában (mit városában: egyenesen a színházában) kell látnunk; mondjuk, tudnánk sorolni olyan színházakat, ahol nem lógna ki ennyire a lóláb.
Érdekes, hogy Selmeczi Györgynek amilyen jól áll a karmesteri pálca a kezében, annyira inadekvát számára a rendezői szék. Az előadásba pakolt fantázia sajnos nem mutat túl egy nyolcvanas években készült low budget tévéjátékon. A rendezői ötlettelenségről a beállításokon, a szöveg szintjén túl nem jutó értelmezésen felül többek között a máskor az előadással együtt lélegző Khell Zsolt díszletei tanúskodnak. A mocsár díszletének háttere például szikkadt talajból kibukkanó fűcsomókat mutat. A második felvonásban kezdettől ott van egy gőzgép, továbbá két gigantikus súly, ezen eszközök megvásárlására azonban csak a felvonás közepén adódik lehetősége a főhős Barinkaynak, de sebaj, egyszerűbb berakni azokat a felvonás elején. Szerepel még a színen egy akasztófa is, a jobb oldalon, ennek okára hosszas tanakodás után sem bírunk rájönni. A harmadik, bécsi udvarban játszódó felvonás pedig egy felzászlózott, különlegesen magas és tágas panellakásban játszódik, hogy miért, fogalmunk sincs. Kovács Yvette Alida jelmezei a tisztes iparosmunka jellegével ábrázolják a beléjük bújtatott karakter státuszát.
A színészek egy része nehezebben, az énekesek általában jobban viselik, hogy szerepeik csupán vázlatos skiccekként jelentek meg az alkotói képzeletben. Némedi Árpád Barinkay szerepében bátran nekivág mind az eseményeknek, mind a számára némileg túlméretezett énekesi feladatoknak, gyakran halk, de a figura, amit kitalált magának, működőképes (lenne, ha szükség lenne rá). Sándor Árpád baritonja erős, felerősíti Zsupán komikusabb vonásait, még ha a disznókereskedő karaktere nem is több egy karikatúránál. A Karácsony Tamás alakította jóerkölcsről papoló császári biztos, Carnero ugyancsak jó sablon. Varga Zsuzsa (Mirabella) szinte csak dramaturgiai fregoliként van jelen. Kele Brigitta (Szaffi) és Bucsi Annamária (Arzéna) azok, akik énekesi szempontból igen jó teljesítményt nyújtanak, kár, hogy szemforgatáson, lelkes/kevély nézésen kívül nem igazán kért tőlük semmit a rendező. Horváth Zitát (Czipra) nagyon sokszor éreztük falsnak, Mózes Balázs (Ottokár) pedig még a jelenlétét sem igazán tudja éreztetni. Serf Egyed igen korrektre formálja a deus ex machinaként megjelenő, részint Gábor diák, részint mások szerepéből e verzióban kreált Homonnay grófot, valódi, súlyos színpadi nyomot azonban mindössze Tóth Eleonóra (Királynő) kurta fellépése képes megvalósítani. A további szereplők közül Fándly Csaba, Takács Géza és Lecső Péter azok, akik időről időre képesek egy-egy kisebb momentumban felhívni magukra a figyelmet.
A nem túl lelkes nézői tetszésnyilvánítás pontosan érezteti, hogy baj van. Nem a színészekkel, nem az énekesekkel, hanem a koncepcióval. A Cigánybáró előadása egyszerűen kevés. Kaposváron pedig még kevesebb.