Napjaink egyik legnépszerűbb, de mindenképpen legismertebb bulvár napilapja nevével (Blikk) címezni egy darabot, több mint egyszerű közönségcsalogatás: maga a biztos nézettség – egy minimális reklám szükségeltetik még. Ezzel ugyanakkor nőnek az elvárások is. Meg azzal ha a színlapon az alábbiak állnak: a holnap híreit olvassák be, aminek helyszínéül egy Európa nevű diszkót választanak, a dráma szerzője Horváth Péter – ő írta A padlást -, mozgást, pedig Ladányi Andrea koreografálta - az egyik legnagyobb kortárs táncművész. Itt valami hatalmasra kell készülnünk.
Sok mindent lehet szeretni színházban, és sok érdekes dolog van benne, de egy valami mindenképpen az ellentáborba tartozik: ha valaki meg akarja mondani mi a valóság. Mert – szerintem - kevés ellenszenvesebb dolog van annál, ha valaki arra használja a színházat – vagy bármilyen másik művészeti ágat -, hogy megmondja a tutit, a frankót, a valódit. Ebben az esetben Ádám Tamás – a rendező – attitűdje ezt tükrözi. Kiáll a magasan lévő piedesztájára, és keményen a szemünk közé vágja a valóságot, hogy mennyire romlottak vagyunk, erkölcstelenek, és gyarlók – mintha ez bárkit is meglepne. Mindezt, pedig az alábbi kis ajánlóval álcázza: „Vígjátékot vagy drámát látunk? Döntsenek a nézők.” – olvashatjuk a Budapesti Kamaraszínház oldalán. Azzal nincsen egy percig se baj, ha valaki el akarja mondani a véleményét, azzal se, ha ebből az jön le, hogy nem vagyok tökéletesek, sőt, - meglepő módon inkább ebből szokott jó előadás kisülni -, de azzal, hogy valaki teljesen kommersz, direkt módon, az első perc után kiüresedve a szemünk közé vágja, hogy: ez van ilyen vagy és ez fúj; az unalmas, és van belőle elég. Húzzon csőbe, vágjon fejbe, lepjen meg, mondjon valamit, amit még nem tudok, vagy mondjon olyat, amit tudok, csak különlegesen. Ez a színház, nem dokumentumfilm, és nem magamutogatás.
Ebből fakadóan a színészi alakítások is csak klisékre, egyszerű karakterekre épülnek: mivel nincs mit mondaniuk, ezért játszaniuk se nagyon van mit. Éppen ezért jellegtelenek, és könnyedén eltűnnek a színpadon. Egyedül Fábián Anita emelkedik ki egyértelműen, aki semmit mást nem csinál, csak elkeményített hangon végig üvöltözi és keménykedi az előadást. Ez egyszerű formai túlzás, amit akkor szoktak használni, ha már nagyon biztos valaki a szerepében, és van mögötte egy karakter. De Fábián Anita üres: polipmozgása kíséretében játssza a keménycsávót. Stefanovics Angéla dolgozott talán egyedül. Az ő kiscsaja is tipikus kortárs „romlott fiatal”, de mozgásában, hangjában, viselkedésében és világlátásában mégis egyedi. Nincs benne az eleve elrendeltetett „rossz” életmód. Lux Ádám langalétáján nincs eldöntve, hogy sármos szépfiú, vagy szenvedélyes, vagy csak csábítgat. Elő lehet adni, azt, hogy erről az emberről nem lehet eldönteni, mert csak játszik mindenkivel, de az is egy jellemből fakad, egy ember váltogat három álarcot. De Lux Ádám egyszerre három ember, ami színházilag annyira nem ellenben pszichológiailag mindenképpen érdekes eset. Dolmány Attila három tollvonással intézi el kesét, aki így nagyjából áll a lábán, de ha kicsit mélyebben mögénéznénk, valószínű, hogy köddé foszlana. Bank Tamás bodyguardja – akinek elnevezését, soha nem fogom megérteni, mert övé a diszkó – egy felépített üzletember: pontos munka a gesztusokkal és hangjátékkal.
A díszlet is ezeket a kétségbeesett próbálkozást adja vissza: ötletek vannak, de a nagy részük értelmetlen. Ilyen például a színpad közepén fel-feltűnő plexidoboz, a vetítővászon – aminek funkcióját a mai napig nem tudtam felfedni és valószínűleg nem is fog sikerülni. Az első pár percben volt egy zseniális ötlet, amire csillogott a szemem: a diszkóban a szellőztető ablakok mögött tégla van. De ezt is csak megmutatják, se eleje se vége. Viszont így, kihasználatlanul mutogatni butaság. Egy jó ötlet, amit elfelejtenek használni, vagy bármit kezdeni vele, nem is értem. (Valószínűleg ez a téglafal katartikusan is funkcionálhatott volna, ha az előadás fel van építve, és egy hozzá értő ember veszi kézbe a rendezést.) A jelmezekre is azt lehet mondani, hogy ha jó az előadás, akkor jók. Gondosan összerakott viseleteket használnak melyek az első pillanatban leírják a tulajdonosa szinte minden tulajdonságát. Az még számomra rejtély, hogy miért kellett az előadáshoz koreográfus. A táncjelenetek szétesettek, a mozgásban nincs semmi érdekes, sőt egyáltalán nem átgondolt, a jelenetek is csúszkálnak a szimbolikus és reális megoldások között. (Gondolok itt az érzelmes és a langaléta között lefolytatott szeretkezésre, mely első perceiben fantáziadús: egyedi szimbolikával oldották meg a testi érintkezést, majd egyszer csak elkezd valósággá válni, és akkor ruhában egymáson mozognak a színészek.)
Ez az előadás nem más, mint egy blöff, egy véletlen blöff. Ha némi szándékosság rejlik mögötte, azt mondom vicces. De így csak közhelyes gondolatok kommersz módon való bemutatása történik. De szerencsére, vagy nem szerencsére, már az első ablaknyitás után beáradt a téglafalakon a masszív kitartás szaga: nem lesz itt semmilyen változás. Így fel lehetett készülni arra, hogy az alkotók befejezésképp egy nagy adut gyújtanak fel az üvegdobozban.
2007. december 21. Budapesti Kamara Színház - Shure Stúdió