Az abbéli kétség, hogy most kész vannak-e vagy sem, az a TÁP Színház sajátja, mind nézőnek, mind színésznek ad egy különleges alaphangulatot, meg a Trafó előterében ránk váró író is, aki megírta az előadást, de Vajdainak nem kellett. Nem mellesleg csitít minket, hogy nem lehetünk ilyen bunkók. Az előadásról meg már az első percben lejön, hogy egy koncertre keveredtünk, csak épp a dalok Odüsszeusz kalandjait dolgozzák fel. Basszus, rap, dj-pult, fergeteges szövegek: az Odüsszeia, ahogyan közérthető.
Odüsszeusz hazaindul Trója falai alól, elege lett az ostromból, pihenni akar, a feleségét akarja, értelmetlenné vált számára az egész háború. Természetesen a hajózgatás nem olyan egyszerű, Poszeidon egyáltalán nincs kibékélve a göröggel, így hazafelé szokatlanabbnál szokatlanabb kalandokban van része: a több mint hét éves útból hatot egy nő ágyában, felet egy másikéban tölti, a maradékban persze rossz neki. Ez a felütés rögtön más megvilágításba helyezi azok számára Homérosz művét, akik a köznapi fül számára nehezen befogadható klasszikus fordításban, a középiskola első osztályában ismerték meg az eposzt, elvéve minden olvasási kedvüket. A dalszövegekben kizárólag a motívumok maradnak meg, így az este egy illusztrált koncert, színészi játékkal, pár kidolgozott jelenettel, és egy egészen más nézőponttal, mint amiből eddig láttuk a jelentős klasszikust.
A kalandokhoz Fauszt Péter nejlonzacskós hullámzó tengere, három fehér vásznas fülkéje biztosít könnyedén át- és megvilágítható teret az éppen éneklő sziréneknek, hősöknek, isteneknek, a karnak, akik Juristovszky Sosa ruháiban tényleg úgy néznek ki, mintha egy hatalmas koncertre beöltözött sztárok lennének, mindezt teszik úgy, hogy könnyeden meg is fricskázzák az antik fantazmagóriákat. Minden történés vérkomolyan van véve, minden megtörténik, csak egy kicsit másképp, feltéve, hogy ezt ma írták.
Ekképpen a narrátor Karsai György (civilben egyetemi tanár, kritikus) az induláskor kicsit artikulálatlanul, néhol kicsit érthetetlenül, de felvezeti nekünk Odüsszeusz sztoriját, aztán indokolja stílusát: az előadás közepén, mintha a National Geographic egy tíz évvel ezelőtti felvételén járnánk, úgy mutatja be a Küklopsz szigetét. Odüsszeuszt nem mellesleg egy beatboxer-rapper, Busa István játssza, már ez is szokatlan, de teljesen indokolt, ha azt vesszük, hogy ez egy mai hős, aki átszövegeli magát a bajokon, és a vagány utcagyerek megoldásaival és hirtelenségeivel fordítja jóra sorsát. De ott van még a marcona, megfontolt tekintetű Alkinoosz, akinek dalait Gosztonyi Csaba némi tájszólás kíséretében „elragázza”, vagy Katona László nemiszerv-szorongató, sötét, mélyhangú, maffiózóra formált Poszeidónja – amúgy szintén beszélve énekel –, de emlékezetes még Vécsi Tibor szorított torokhangú Küklópsza, valamint Máthé Zsolt két apa után indított levele Télemakhosz szerepében, a sértődött, dacos, sikerorientált, magyar fiúéban, öntudatát konga, hegedű és egy operaénekes kíséri az erkélyen. Közben az író, Paizs Miklós is visszatér, egy kicsit talán elcsépelt, de ötletes számmal: „minek nekünk a görög utazás, amikor a magyaroknak is van, mi is kalandoztunk, néptáncoljunk inkább”, és hasonlók. Az est talán leglátványosabb száma, amikor Alkinoosz udvarában versenyt hirdetnek. Itt először két kengurulábú testőr produkálja magát, amolyan varieté módon – ez inkább a kínosabb része –, aztán következik Kovács Lehel és Keresztes Tamás szintén cirkusz- és varietéparódiája, a Rippel fivérek reprodukciója – ezúttal Küklopsz fivérekként fut –, amit négy break-hiphop táncossal fűszereznek meg, hogy némi igazi látványosság is legyen, a két színésznek mi sem kell több, máris szituációhalmokat kerítenek az események köré. Juristovszky Sosa és Schönberger Ádám hónuk alá csapják az Athénét játszó Polnauer Flórát, aztán karként végigkísérik, -romantikázzák, -kommentálják az eseményeket.
Van itt még varázsgömb, gyilkolás, durvábbnál durvább szövegek – az indokoltság határáig – projektorral vetített szövegek, nekünk is, színészeknek is segítségképpen, és élőben kevert zene, amivel nem mellesleg néha Odüsszeusz vív szájdobharcot. Vajdai Vilmos megtalálta az egyetlen módját, ahogy a fiatalok számára emészthetővé lehet tenni ezt a rendkívül bonyolult, szövevényes művet, és közben még jól is szórakozhatnak, hiszen nincs tiltás: ha valaki akar, táncolhat a számokra, énekelheti a szövegeket. És mindezek ellenére képes színházi kereteken belül maradni, a jó buliban pedig van sok emberség, arra is rájöhetünk, hogy ezek nem is istenek, nincs itt semmi különleges, ha egyszer rájövünk, hogy az egész mögött csak vicc van. Egy jó vicc.
