Szerelem, irodalom, értelem és Isten. Ezek körül folyna a dráma valahol Angliában, egy szende, jóravaló, butácska asszony, az őt keményen tartó parasztember férje, és egy kollektíve utált, művészi lélekkel megáldott molnár között. A sztoriszintű konfliktus klasszikus szerelmi háromszög, azzal a csavarral, hogy a parasztember, Csikós William legszebb kancája négyszögesíti a háromszöget. Spirituális szinten pedig a szende, ridegen tartott lány a könyveken kikupálódott molnárnál találja meg először önmagát, ekkor metafizikailag, majd később testileg is egyesülnek, a kettő között pedig megszabadulnak a háromszög felesleges csúcsától. Persze happy endre esély sincsen.
Bár az amatőr jelző a színlap szerves részét képezi, az előadás igazából minden attribútummal rendelkezik, amivel egy színházi előadás rendelkezni szokott. Inkább a következetlen stílus, a nézőkre fordított figyelem alacsony foka, valamint az energiák központosításának hiánya deficites az előadásból. Így lehet, hogy a szimbolikus szexuális aktust (szigorúan ruhában, három másodpercbe sűrítve, hangeffekttel megtoldva) nem sokkal később egy monokinis felkínálkozás követi, ami nem azért meglepő, mert félmeztelen női testet látunk – ilyen megesik –, hanem mert a jelenség tökéletesen elüt az addigi kissé lilás, esztétizálós légkörtől. Hasonlóan nehezen összeegyeztethető az egyébként igen keményen elcsattanó pofonok konkrétsága az alapkerettel, bár kétségtelen, hogy ezek a jelenetek legalább felpezsdítik a nagy szünetekkel megszakított lassú cselekményfolyamot.
A színészek pedig láthatóan nem kímélik sem magukat, és koncentráltságban sincs hiány, de Guary Alexandra a feleség szerepében minden pillanatban nagy elánnal játszik nagy érzelmeket, azonban ezt mindenféle dramaturgiai ív nélkül teszi, így igen csekély hatásfokkal tud csak hatni. Kroó Balázs a kitaszított, intelligenciájában ellenállhatatlan Gilbert Hornt az igézés képességével nem ruházza fel, semmilyen atmoszférát nem teremt köré, így az teljesen életképtelen marad. Tóth Máté viszont a kemény, buta, kissé gonosz Williamhez egyszerű, de maximálisan karakterkompatibilis eszközöket talál, és az arányait is jól érzi a játéknak. Annak a játéknak, amit a drámaiság mintha teljesen felemésztett volna.
Szerelemről, irodalomról, értelemről és Istenről ebben a formában nem nagyon tud Botos Bálint rendezése bármi relevánsat állítani, nemhogy egészet, de még csak részleteket is nehezen adnak ki a színpadi események, pedig nagyon szeretne üzenni valamit. Talán túlzottan is. Így pedig az előadás saját súlya alatt recseg-ropog, bár szerencsére össze mégsem törik.