Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban volt egyszer egy nyugatnémet-magyar kooprodukcióban készült rajzfilm, a Macskafogó. Grabowski, Mr. Teufel, Safranek, Lusta Dick több generáció emlékezetében élénken él, aki látta, kívülről fújja Nepp József szellemes szövegeit, a Ternovszky Béla által animált figurák a mai napig díszei tolltartóknak, matricáknak, táskáknak. A második rész sajtóhírek szerint 2007 telén érkezik a mozikba, örömmel várja minden valaha volt rajongó. Nem csak gyerekek, hanem felnőttek is: az animáció legjobb hagyományait követve ugyanis nem (csak) az ifjabb korosztály e darab közönsége, hanem a lelkükben a homo ludenst őrző idősebbek is. Számos olyan elemet fedezhetünk fel a rajzfilmben, amelyet csak érettebb fejjel bökünk ki egyáltalán, minden megnézés alkalmával rá tudunk csodálkozni, hogy – nahát, ez is benne volt? A film olyannyira hódított, hogy 1986 legsikeresebb közönségfilmjének választották.
Ternovszky és Nepp alkotása ízig-vérig krimiparódia, kihasználva annak összes nyilvánvaló és rejtett humorforrását, kiegészülve a macska-egér harc minden szükséges kellékével, beleadva a magyar animáció, a Pannónia Filmstúdió aranykorának minden tapasztalatát, szívét és lelkét. A történet szerint „Mickey Mouse után 80-ban” az X bolygón a bűnbandákba verődött macskák fel akarják számolni az egerek társadalmát. Egy pokiói egértudós találmánya azonban orvosolná a bajt. Az Intermouse, az egerek titkosszolgálata egy visszavonult ügynökük, a kultikus tisztelet övezte Grabowski segítségével megpróbálja elhozni Pokióból a terveket. Álcázásból egy másik ügynököt is útnak indítanak, Lusta Dicket, az egyszemélyes rendőrzenekart. A tervről tudomást szerez Fritz Teufel, a macskák egyik alvezére, és négy, korábban balettpatkányként működő bérgyilkost küld Grabowski után. Dick gépe lezuhan az Amazonas közepén. Grabowski ugyan célhoz ér, de hazafelé Teufel mégis elfogja őt. Ám Dick új barátai, az Amazonas-menti vámpírdenevérek megmentik a tervet és az egereket a pusztulástól, és elkészülhet a happy endet biztosító Macskafogó is. A leleményes dialógusokkal, ötletes mozgástervvel, kiváló zenével megvalósított alkotás figurái egyediek, jellegzetesek, szerethetők, archetipikus tulajdonságaik mellett mindannyiban, még a leggonoszabban is egyfajta kedves esendőség található. És nem feledkezhetünk meg a hangokról – a magyar színjátszás kiválóságai kölcsönözték hangjukat a filmhez, nagyon erős jellemet húzva a figurák mögé.
Az átdolgozás motivációiról biztosat nem tudhatunk, de úgy sejtjük, hogy a generációkon átívelő népszerűség és az abból eredeztethető, előlegben vélelmezett magas nézőszám vitorlába fogása is az indokok közt szerepelt. A mediális törés (a filmről színházra történő átültetés által) persze szükségessé tesz változtatásokat, például az eltérő tempó miatt húzni kell a cselekményből. Ezt Valla Attila meg is tette, ám a húzásokat saját kreációkkal ellentételezte. Alkotott egy új szereplőt, az Elnök lányát, aki számos romantikus betétdalra adott okot, valamint Grabowski újrabevetésének motivációját segítette (csak az felejtődött el, hogy a történet kezdetén ők nem is ismerik egymást, ehhez képest romantikus duettet énekelnek egymástól elszakítva, miközben nem is tudják, hogy el vannak egymástól szakítva). Kiemeltté vált Safranek lányának és egérpajtásának szála, akik Lusta Dick léghajójába bújva az atyai szigor elől az önkéntes kiszabadító akcióra induló rendőrtrombitás társául szegődnek. Néhány bonyolító motívumot megspórolva Edlingtonról, az Intermouse összekötőjéről kiderül, hogy áruló. Valla a jellemeken is módosított: a legtöbbet a főhős változott – Grabowskiból kiégett, unott, jellegtelen, még cinizmusát is elvesztő bárénekes lett. A szerző a szövegeket szinte teljesen újraírta, néhány kultikussá vált mondat (pl. „Cégünk az Ön rendelkezésére áll, asszonyom”) hiányérzetet is kelt. Valamiért Teufel neve is Tájföllé változott, megfosztva ezzel a tréfás németes felhangtól mind a figurát, mind a nevet (der Teufel németül a. m. „az ördög”). Nagyjából e változásokon keresztül ment át Nepp alapműve az adaptálás folyamán, egyértelmű a veszteség, különösen arra tekintettel, hogy a dramaturgiai tetőpont szinte teljesen elsikkad, mert észre sem vesszük.
Egy musicalben kiemelkedően fontos a zene, amelyben sajnos ismét a deficit a meghatározó. Amellett, hogy Deák Tamás valamennyi kiváló szerzeményétől megfosztották a Macskafogót, a betétdalok jogait sem vették meg, inkább teljesen új zenei alapokra helyezték az alkotók a színművet. Nem bizonyult jó döntésnek: Szikora Róbertnek egyetlen egy darab eredeti vagy emlékezetes hangjegyet sem sikerült belekomponálnia a musicalbe. Mintha az alkotó egy szoftverbe betáplált volna néhány kulcsszót, és az előregyártott, instant dallampanelekből ez jött volna ki.
Iglódi István színigazgató maga rendezte meg a művet a Magyar Színházban (is; az eredeti pécsi megvalósítás is az ő nevéhez fűződik). Röviden összefoglalva benyomásainkat: az előadás kissé szegényes és kopottas, összességében pedig sajnáljuk, ami történik. Hiszen még csak haragudni sem lehet igazán: láthatóan jelentős munkát fektettek be a színpadra állítás során. Fillár István (m. v.) egy teljesen érdektelen Grabowskit formál (ami egyébként a színdarabíró által alkotott figura pontos leképzése), aki néha meglepően jó akrobatikus készségeket mutat fel, de hogy miért ő, miért éppen ez a figura a helyi James Bond, az nem derül ki. Arra is csak a történetből, valamint a sokszor felcsendülő gépiesen romantikus dalokból következtetünk, hogy szerelmes lenne az elnök lányába, Hollyba, akit Auksz Éva alakít kétségtelenül dekoratívan, és az este legkevesebb hamis hangját produkálva, de mégis szinte színtelenül. A négy patkány (Jegercsik Csaba, Pavletits Béla, Soltész Bözse, Bartus Patrícia) egy-egy dialógusban ugyan tud élvezetes lenni, de nem viszik magukkal az előadást. Tóth Sándor Mr. Tájfölje tökéletes félreértés. A koncepció – a rajzfilm konzervatív businessman fehérgalléros terroristája ellenében – egy modern yuppie-t mutat, amiből azonban semmi nem jön át, és a vastag fekete bundajelmez nem is illik hozzá. Némileg kínos, amikor Tóth a rajzfilmbeli Teufel (Benedek Miklós) hangján próbál időnként néhány mondatot elmondani, ezen kísérletei igen elütnek alakítása többi részétől. Fülöp Zsigmond egy kissé tehetetlen Elnököt mutat meg, hiányzik belőle az a nyugodalmas bölcsesség, amely szerethetővé tenné a figurát, ráadásul a „merjünk kicsik lenni” című, összekacsintásnak szánt politikai aktualitás felesleges és értelmetlen, és viccnek is gyenge. Az áruló Edlingtonból Sipos Imre egy Michael Jackson-büféparódiát csinál, amely magánszámként némileg feldob minket a darab vége felé, talán ez az egyetlen jól sikerült eredeti ötletként tálalható mozzanata az előadásnak. Ifj. Jászai László (Lusta Dick) leküzdhetetlen manírokkal megtűzdelt színpadi jelenléte egy lelkes amatőr színkör vasárnap délelőtti gyerekmatiné-előadásának hangulatát idézi a színpadra, jeleneteit kizárólag a Cicót – Safranek lányát – és Samut, az ő kisegérbarátját játszó kislány és kisfiú teszik élvezhetővé, ők azok, akik a nyílt színi tapsra rá tudnak venni bennünket, elképesztően aranyosak. Császár Angela Mr. Gattója érdekes karakter, de sajnos – az írók által – kibontatlan, hiánya fel sem tűnne. Az egyetlen szereplő, akinek a színészi teljesítménye jónak értékelhető, a Tájföl titkárát, Safraneket játszó Bede Fazekas Szabolcs: ő a színpadon szorong, mi a nézőtéren, látva azt, mi történik a színpadon.
A díszletek és a jelmezek elkészítésénél láthatóan a takarékosság volt a meghatározó, nincsenek fények, a legvilágosabb jelenet is nyomasztóan sötét, szürke. A színpad átrendezése sokszor nyögvenyelős, a háttér jellemzően kitöltetlen, a fémemelvény mint díszlet kevés, a Mr. Tájföl irodáját jelképező híd pedig túl magasan, túl távol van. A projektoros rész szinte láthatatlan, egy lámpa átszúrja és élvezhetetlenné teszi a képet. Az előadás ritmusa változó, az elvárt musicales lendület helyett többségében lassú hömpöly. Az első negyedórában a cd-ről bejátszott zenei anyag pedig olyan hangos, hogy a szövegből szinte alig érthető valami.
A célközönség bemérése sem mondható sikeresnek. Az alkotók mintha maguk sem döntötték volna el, hogy egy allegorikus-mesés felnőttdarabot készítenek (Grabowski megkeseredettsége, a kocsmai jelenet és az aktuálpolitikai áthallások erre utalnak), vagy mesemusicalt kicsiknek (ami például a Lusta Dick-történetszálból következik). Mindenesetre a nézőtéren sűrűn előforduló kisgyerekektől, akiket a szülők a jó szórakozás reményében hoztak el, gyakran hangzott el a kérdés, hogy most éppen mit csinál a szereplő. Tehát anyukák és apukák, amennyiben úgy tervezik, hogy csemetéiket elviszik az előadásra, készüljenek például arra, hogy el kell magyarázni dolgokat. Többek között: miért vicces, hogy Mr. Tájföl tejporcsíkot szív fel az orrával, miért mutogatja a tánckar a bugyiját, valamint a transzszexualitásról (Mr. Gatto) és a „köcsög” szó elsődlegesen túli jelentéstartalmairól kell felvilágosítást adni nekik. Félreértés ne essék: nincs azzal probléma, hogy ezek megjelennek egy előadásban, azzal már sokkal inkább, hogy ilyen tartalmakkal gyerekeknek ajánlott produkcióban találkozunk.
A fenti írás nem hűségkritika kívánt lenni, de esetünkben nincs másról szó, mint pusztán a legendás film hírnevének meglovagolásáról egy, az eredetire szinte semmiben nem emlékeztető, és jellemzően identitászavarral küszködő darabbal. Önálló entitású mesemusicalként lehetséges, hogy működőképesebb lenne, mert akkor annak néznénk, ám ezúttal – előzetes várakozásunk és elvárásunk ellenére (vagy tán éppen azért?) – arról számolhatunk be, hogy a Macskafogót a Magyar Színházban elrontották. Valaki tévedésből megnyomta a piros gombot.