Adott Babits Mihály Esti kérdés című verse. Állítólag ebből indult ki a Kerekes Viktória-Molnár Csaba-Dresch Mihály-Juhász Anikó alkotókvartett a Dagály című előadás létrehozásakor. Ezt leginkább talán az bizonyítja, hogy a produkció végén hangfelvételről maga Babits Mihály adja elő saját versét, tisztesség ne essék szólván, nagyon rosszul. A Dagály hasonul a jeles költő előadásmódjához: ha jóindulatúak vagyunk, követhetetlen asszociációs halomnak, kevésbé jóindulatúan tökéletesen öncélú önkifejezési terepnek nevezhetnénk a létrejött időintervallumot.
Mert amit Dagály címen láthatunk, mindössze csupán egy időintervallum. Nyolcvan perc, ami olyan, mintha lenne közben előadás: fizikai értelemben igen komoly és nagy koncentrációt igénylő koreográfia látható. De a koreográfián túl a világon semmi nem történik. Dresch Mihály kezdő felolvasásán, Molnár Csaba Esti kérdést mikrofonba elhadaró előadásán és Babits hangarchívján kívül egyetlen szó nélkül sorjáznak az ötletek: pókemberként közlekedő shopping lady, majd vízipókká válás, némi akrobatika, társkeresés, rákok, kerregés, csicsergés, véres kéznyom, színpadi öltözés, alig lehet elsorolni mindet. Azonban egyik sem vezet sehova (mert sehonnan sem jöttek), és ezzel még nem is lenne olyan nagy baj, ha lenne bármi indok, hogy mi ezt végignézzük: meghatás, nevettetés, elszomorítás vagy bármilyen hatás. De nincs. A világon semmi sem. A humor szándéka néha-néha felsejlik, de egészében minden roppant humortalan, a debil asszony játéka a műbabával pedig kifejezetten kínos és ízléstelen.
A két színész munkája mindettől függetlenül pontos és lelkiismeretes, mármint ha a színészt csupán bábnak tekintjük, aki minden kérdés és ellenvetés nélkül végrehajtja a rendező utasításait. Ha az előadást létrehozó kreatív partnernek tekintjük őket, akkor feltétlenül a figyelmükbe ajánlanánk, hogy az efféle színészszakmailag nyilván érdekfesztő trouvaille-okat hirdessék meg workshopnak vagy ilyesminek, ne pedig előadásnak, akkor nem kellene a szemükre hánynunk, hogy amit csinálnak, az sajnos nagyon rossz, és nekünk kellemetlen nézni az energiák ilyen fajtájú fölös elégetését.
Dresch Mihály fúvóshangszerekkel teremt atmoszférát e kísérletnek, és tulajdonképpen ő az egyetlen, aki miatt legalább egy kicsit nem érzem teljesen elvesztegetett időnek a nyolcvan percet: olyan furfangosan sorjáztak a hangok a fuvolából, olyan szép magas és mély tartományokat tudott előcsalogatni a szaxofonból, hogy az gyönyörű.
Tessék inkább elolvasni a Babits-verset.