Gyakran egész életünket áldozzuk fel arra, hogy vélt vagy valós szerelmünkkel tengethessük el földi pályafutásunkat, miközben szép lassan pokollá tesszük egymás életét. Minden választás lemondással jár, és csak később derül ki, hogy ezek nem okoztak-e végzetes deficitet életünkben. A szerelem témaköre annyival bonyolít a helyzetünkön, hogy testi sóvárgásunk és lelki lángolásunk gyakran ugyanazokat a tüneteket produkálja, becsapva egymást és minket is. Ezt a témát járja körül néhány jól egymásba illesztett és ötletesen színpadra vitt Csehov-novella a Centrál Színház Kisszínházában.
Egy nő és két szerelem: egy cinizmussal finoman kibélelt gasztronomániás katona (Groholszkij), és egy teszetosza, élhetetlen romantikus-szerelmes költő (Vinkel). A történet ismerős, a nő előbb rosszul választ, aztán még rosszabbul, de lehet, hogy nem is tudott volna jobban, minden esetre az amúgy baráti viszonyt ápoló két férfi nem párbajozik szíve választottjáért és nem fojtja egymást vízbe, de nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy van-e szerelem?
A színpadon két állapotot látunk: egy görcsös társkeresést és annak végeredményét. Az előadás inkább az előbbire koncentrál, így nyomon követhetjük Szonya se veled, se nélküled kapcsolatait, amik kezdetben komikus, majd inkább tragikomikus jelenetekben öltenek testet, melyekben a tragikumot inkább csak az a gondolat jelenti, hogy valahogy ez a szerelem téma nekünk, embereknek nem nagyon megy, de kívülről nézve vergődésünk és totális bukásunk inkább jól megírt bohózat, mint könnycsorgatós melodráma. Csehov novellái (szerzőtársként Kiss Csaba, a rendező szerepel a színlapon) keserédesen anullálják a szentimentális szerelemeszményt és a földhözragadt érzelmi frigidséget is, egyiket sem mutatva jobbnak vagy rosszabbnak a másiknál, hiszen mindkettő hazug, csak míg előbbi nagyobbnak hazudja a kicsit, addig utóbbi éppen fordítva tesz. A nő pedig a piedesztálon tetszelegve kiteljesedik szépségikonná válásában, és ez semmivel nem tartalmasabb élmény, mint a töltött borjú, mustáros-tormás öntettel, finoman megpirított petrezselymes burgonyával, ami bár negyed óra mennyországot ad, másnap csak halovány emlékként él bennünk, ha egyáltalán. Egyszerűen nem találjuk az Egészet, és egyáltalán nem biztos, hogy ezt a szerelemben kellene keresnünk.
A rendezésnek és a Baráthy György által jegyzett dramaturgiai boszorkánykonyhának a legnagyobb eredménye, hogy az értelemszerűen fragmentált cselekményszerkezetet bravúros módon folyamatos történetté hegesztette össze a kellékek érthető szimbolikája és tér következetes használata révén. Bár néhány jelenet kissé hosszúra nyúlt, Györgyi Anna, Bán János és Mihályfi Balázs játéka végig tartogat magában annyi izgalmat, hogy érdekes marad az előadás. Györgyi igazi nő, szeme mindig mást mond, mint amit valójában tesz, Bán valóban a szerelem rabszolgája, de ez csak gyengeségének, és életre való teljes alkalmatlanságának a mellékterméke, szerénysége egy pillanatra sem csorbul. Mihályfi átszellemülten, szinte meghatottan monologizál szeretett ételeiről, élvezetes iróniával és némi gúnnyal színezve azokat. A díszlet (Berzsenyi Krisztina) nemesen egyszerű és finoman stilizált házbelső minden porcikája szerepet kap az előadás során, csak a szürke háttér nyomasztja egy kissé a játékteret.
A szerelmes hal bár komoly témát feszeget, ezt képes üdítő humorral és öniróniával tenni. Valahogy ez a légiesség hiányzik a mi bőszen ápolt és kergetett szerelemidillünkből is.
