Két testvérpár, háború, egy viharos hajótörés és persze az emberi hülyeség: máris kész Shakespeare vígjátéka. Kentaur modern, látványos, és rendkívül praktikus díszlete, valamint Eszenyi Enikő nagyszínpadhoz szokott és értő rendezése: ez pedig a Vígszínház komédiája.
Míg az első a világot, addig utóbbi csak néhány ezer embert hódított meg, de most sokkal inkább a megszokás, mintsem a színház mainstream-volta tehet róla. Az előadás minden szegletében van egy kis szikra, csak ezeket nem sikerült egy pontba koncentrálni, így nem valamiféle nagy világosság jött létre, hanem kis elemlámpák, amik gyorsan lemerülnek.
Míg a színészek közül Pindroch Csaba és Csőre Gábor valószínűleg a szerepével kelt és feküdt, profin és pontosan valósították meg a mozgásokat, a kívánt feladatokat, és egymásra voltak hangolva – közülük is Csőre emelkedik ki, akinek bugyutasága már-már sárga házat érdemelne –, addig szinte az összes mellékszereplő eltűnt, egyfajta megszokott, ennyi biztos elég lesz szintet hozott – közülük viszont Cseh Judit artikulálatlan kurvája a kivétel, aki stílusban és beszédmódban könnyedén és figyelemreméltóan hozta karakterét.
Kentaur látképe kihasználja a Vígszínház minden előnyét, értelmet adva a forgószínpadnak, amelynek köszönhetően a közönség látványreceptorai egy percre sem lankadhatnak. Bartha Andrea ruhái viszont ehhez képest idegenek, mert míg a díszlet valósághű és pontos, addig a jelmezek színei szimbolikusak, jelzésértékűek. A kettő összhatása bennem leginkább egy 1984-re emlékeztető utópisztikus hangulatot elevenít fel. Ha az egyes elemek egyensúlyban lennének és vezetnének valahová, hatalmas élménnyel gazdagítanának minket. Itt viszont nincs konkrétan kettéválasztva és egymásnak szabadítva a két ellenérzés, amit a díszlet és a jelmez kelt, így egy leginkább jellegtelen, de semmiképpen sem kielégítő érzést vált ki az emberben.
Ez köszönhető annak, hogy nincs cél, illetve az nem mutat túl azon, hogy kiszolgálják a nézőt, aki – emberről lévén szó – önmagában, és önmaga felé táplált igényeiben szükségszerűen nem lehet teljes, míg egy előadásnak így-vagy úgy, de annak kell lennie. Az előadás csak nagyon erőltetetten mutat túl azon az ideális végen, hogy berohannak a rendőrök, a sajtó, s a testvérek egymásra találnak. Még ha szórakoztatásképpen is (ami nem lebecsülendő), ezen az estén meg volt a lehetőség, hogy többet kapjunk, mint elhadart, és egyfajta módon visszamondott poénokat. De a Vígszínházban egyelőre a szokás és a kiszolgálás erősebb az akarásnál. Az pedig csak a jelent erősíti, nincs jövője.