Egy klasszikus, többek között Shakespeare Szentivánéji álom című drámájából már jól ismert szituáció adja a Kék róka alaphelyzetét: két férfi és két nő, akik közül újabban mindenki mást szeret. Herczeg Ferenc Ibsen nyilvánvaló hatására korát megelőzően szappanoperává konspirálta ezt a történetet, amelynek szálszövögetései ma is pontosan bogozzák a ki-kivel, mikor és hol kérdésekre épülő életünk hálóit. Jól sejthetjük ebből, hogy mi történik, ha valaki komolyan veszi.
A tévéből sokat merítő gondolkodás- és látásmódunknak köszönhetően könnyen mérjük fel a deus ex machina fogaskerekeit, és még varázsgömb se kell, hogy meg tudjuk jósolni, hová forognak. Pál és Cecil házasok, ám a hölgy elvágyik már párjától. Mindeközben a szegény rokon, Lencsi szemet vet a ház urára, akinek jó barátja, Sándor meg a felesége kiszemeltje. Biztos, ami biztos, ha valakinek még így sem eléggé bonyolult és szövevényes az erdő, felbukkan abban vadászni Trill báró, illetve Sándor hívja a dzsungelbe, mert felfedezte, hogy szerelme – helyesebben: bálványa, mert csak egészen illedelmes távolságról van kavargatva a leves – titkon hozzá jár kárpótolni, illetőleg kielégíttetni magát. Trillt azonban hamar kiűzik az erdőből, s következik is a válás, Sándor és Cecil két szék közül a pad alá zuhan, sok megbántódás, sértődés, helyrehozási próbálkozás után nem látják egymást – de csak egy ideig. Közben Pál elveszi Lencsit, akinek ezzel következik be a „pálfordulás” az életében, és szende lányból a nappali csipketerítőinek diktátorává válik. A vége sejthető: míg Sándor barátja ügyeit intézi volt feleségével, ők ketten egymásra találnak.
Márton András egy helyen követ el végzetesnek bizonyuló hibát, amikor komolyan veszi a történetet, és a színészeken is az látszik, hogy mikor vérdrámát, szívből és lélekből jövő tragédiákat igyekeznek játszani, rendre elbuknak. Bregyán Péter képes egyedül megfelelő távolsággal, kis cinizmussal, iróniával nézni szerepére, így – bár nem adja a szöveg – szerethetővé teszi Pált. Ellenben Nemcsák Károly Sándorjával, akinek bár szerethetővé, és átélhetővé kéne válnia, a színész túlzóan teátrális eszközeivel nem hogy elidegeníti a nézőt, hanem arra készteti őket, hogy röhögjenek rajta – nem a figurán, rajta. Nemcsák ritmusát rendszerint a szemöldökrángatás adja, miközben nyomatékot zengő mellkassal ad mondatainak – amelyekben minden szó fontos, így válik a beszéd dürrögéssé – kizárólag gondolkodásnál, felismerésnél töri meg a ritmust, amikor a tág pupillák hunyorgásba, a hangágyúként funkcionáló orgánum pedig lopakodó üzemmódba csap át. Sándor szerepében Nemcsák olyan, mint amikor a Bolondos dallamokban elszabadul a Tazmán ördög: minden romba dől. Pápai Erika csak a harmadik felvonásban képes emberivé emelni Cecilt, akinek képtelen, de a szerelméért vágyódó nő helyzetét érzékien képes megjeleníteni. Rárosi Anita egyszerűen oldja meg Lencsi karakterét: ha kedves naiv, akkor kedvesen és naivan hangsúlyoz, feljebb lépve a társadalmi ranglétrán a hangsúlyt is feljebb tolva kegyetlenkedik, és mivel a szöveg ezt adja, egysíkú. Trillnek fontos szerepe lenne a drámában – hiszen az ő megjelenésével indul a lavina –, ám Bozsó József ezt nem képes kihasználni, mivel nem tudja eldönteni, milyen is ez a báró.
Darvasi Ilona díszlete kielégíti Márton András előadásának igényeit, ahogyan Piros Ildikó jelmezeiről is elmondható ez: mindkettő realista (kissé túlcukrozva), egyik se akar értelmezni, még ha kidolgozottságukban részletesek is.
Az viszont teljességgel érthetetlen, hogy miért kéne valakinek a színházban azt néznie, amit a tévében: Márton András kizárólag a szöveg szintjén értelmezte a drámát, amire se a színészek, se a nézők nem tudnak reagálni, kizárólag felháborodással, cinizmussal vagy kinevetéssel. De arra előadást alapozni, hogy kinevetnek minket, eléggé félreorientált koncepció. Egyet tudunk a drámából, hogy a Kék róka, az nagyon fontos. De hogy miért? Hogy ne nézzük meg, vagy ha már igen, akkor kinevessük, hogy nem lóg ki a vörösek közül.
