No és Mel Brooks. A színházi promóció, tán kissé szerénytelenül, polihisztornak nevezi a színész - rendező - író - dramaturg - dalszerzőt, de tény, hogy a kortárs show business egyik legnagyobb alakjáról van szó. Életműve a paródia és a szatíra keveréke, mindig a political correctness határán egyensúlyoz, de nem ízléstelenül, sokszor emlékezetesen. Az 1968-as Producerek (amely a musical alapjául szolgált) után Az ifjú Frankenstein (1974) című horrorparódia, a némafilm és a burleszk világát formailag is felidéző Bombasiker (1976), a Hitchcock-féle Vertigo és a bűnügyifilm-klisék kifigurázására épülő High Anxiety (1978), a Lengyel Menyhért-darabból készített Lubitsch Ernő-film remake-je, a Lenni vagy nem lenni (1983), az Űrgolyhók című Star Wars-paródia (1987) és Az élet büdös (1991) című szatíra mind legalábbis maradandó emlékek.
A Producerek szempontjából a legérdekesebb előzmény a Lenni vagy nem lenni című film, amelynek jó néhány eleme köszön vissza a darabban. Legfőképpen a melegek iránti kedves csipkelődés és a nácik komplett idiótaként való feltüntetése mutat párhuzamot műbírálatunk tárgyával. Nem csoda, hisz e film társ-forgatókönyvírójával, Thomas Meehannel írta a Producereket is. Brooks kedvelt eszköze a klisék gátlástalan halmozása, de pontosan érzi azt, mennyit és hogyan lehet ezekből adagolni, hogy az arányok megfelelőek legyenek. Persze, a legfontosabb, hogy remek érzéke van az ebben rejlő humor, a paródia kiaknázásához. Zenei témái fülbemászóak, de a dalok nagy részét mintha már hallottuk volna valahol – bár nem tudjuk megmondani, hogy hol, vagyis mintha ismerősek lennének, de mégsem. Talán nem túlzó összevetni Chaplin zenéivel, aki bár maga sem tudott kottát olvasni – ahogyan Brooks sem tud –, mégis maga szerezte filmjei zenéjét (megjegyzendő, hogy a burleszk koronázatlan királya egyetlen Oscar-díját a Rivaldafény zenéjéért kapta), és szinte szóról szóra hasonló érzéseink vannak, amikor Brooks dalait hallgatjuk. Van tehát egy bonyolultnak éppen nem mondható történet, kicsiny, épp néhány könnycseppnyi melodráma, némi közhelyes, de kedves életigazság, kevés, a jó ízlés határát még éppen át nem lépő malackodás, néhány egyéni vonással felruházott archetipikus figura, revü, tánc, némi irónia, valamint egy happy end.
Érdemes megfigyelni, mennyire pontosan követi Brooks saját konvencióit. A fabula Max Bialystock Broadway-producer bemutatásával indul, aki éppen egy sikertelen Hamlet-musical bemutatásán van túl. Bialystock a pénzt idős hölgyek – fogalmazzunk úgy – kényeztetésével szedte össze. Könyvelője, Leo Bloom (ne idézzük föl az Ulyssest, nem éri meg), amikor elmegy hozzá, tesz egy megjegyzést, amely szerint a bukás nagyobb hasznot hoz, mint a siker, ha elég ügyesen játszik az ember a számokkal („kreatív könyvelés"). Bialystocknak fény gyúl az agyában: hát akkor a bukásra kell játszani. Beveszi a könyveléstől megcsömörlött, boldogtalan Bloomot az üzletbe, és elhatározzák: megkeresik a valaha volt legrosszabb darabot, rendezőt és színészt, hogy biztos legyen a bukás. Meg is találják Franz Liebkind Hitler tavasza című művét, amelynek megszerzik a jogait az ütődött náci írótól. Majd felkeresik Roger DeBris ünnepelt homoszexuális rendezőt, aki – unva, hogy művészetét felszínes csacskaságokra fecsérli – elvállalja a rendezést. Bialystock a Vén Csitrilandben több öregasszony kedvére téve összeszed kétmillió dollárt a darab bemutatására, közben titkárnőnek és női főszereplőnek alkalmazza a nagyon csinos és nagyon svéd Ullát, aki beleszeret Bloomba. A Hitler tavasza bemutatója előtt a címszereplő írónak eltörik a lába, így Roger-nak kell beugrania, és a bemutató – mindenki meglepetésére és csalódására – mindent elsöprő siker. Kapnak egy-két kedves megjegyzést a rendezők, a színészek és a kritikusok, majd a rendőrség elviszi a fél társaságot, Bloom és Ulla Rióba szökik a pénzzel – persze csak átmenetileg, hisz nem képesek magára hagyni Bialystockot. A börtönben is darabot rendeznek, ezért a kormányzó kegyelmet ad nekik, és a börtönben töltött időről Zeng a Sing-sing címmel készítenek előadást, mindenki boldog, függöny, ováció.
A három órában előadott soványka történet úgy ki van stafírozva poénokkal, látvánnyal, tánccal, dallal, hogy föl sem tűnik, valójában pongyola a befejezés, hogy csak egy ilyen fantasztikusan dekorált előadás tudja feledtetni a sok vérző sebét. De képes feledtetni. Kentaur hamis perspektívákra, torz arányokra épített, gigantikus érzetet keltő díszletei egyszerűségükben meggyőzőek és látványosak, ugyanakkor nem tolakodnak az előtérbe, jó értelemben valódi kiszolgálói a show-nak. Vágó Nelly jelmezeire ugyanez igaz: pontosságról, ízlésről tanúskodnak a ruhák. A dalok hangszerelése kiemelkedően jó, sokat dob magukon a számokon, a Broadwayn sem csinálhatták jobban, mint Kocsák Tibor. A koreográfia (Tihanyi Ákos) pedig természetes, szinte észre sem vesszük benne a tudatosságot, úgy érezzük, ezt így kell, mert csak így lehet csinálni. Nem akar többet elérni, mint amit lehet, de amit lehet, azt eléri.
A hármas szereposztásból magam kettőt láttam. Szerednyey Béla a Nap-keltében őszintén beszélt arról, hogy mit jelent Haumann Péter és Gálvölgyi János mellett „harmadikként" játszani a főszerepet. Eleve bukás, mert csalódni fognak benne. Örömmel jelenthetem, hogy Szerednyey a kiégett, de vagányul újraéledő Max Bialystock szerepében remek. Kitűnően egészíti ki a Leo Bloomot alakító Szente Vajk, akinek nagyon sajátos, eredeti orgánuma van, és ez remekül illeszkedik a duettekben Szerednyey hangjához, kiváló ötlet az ő párosításuk. Szente hallatlan önbizalommal, elegáns, néhol harsány komédiázással játssza a szerepet, egyetlen helyen érezni kicsit falsnak: az első felvonásban, a Bialystockkal folytatott beszélgetés során – amely jelenet egyébként dramaturgiailag is kérdéses, némileg túlírt, túlmagyarázott.
Haumann néhány bevált, jól ismert, de következetesen kivitelezett gesztussal inkább egy kiöregedett, kicsit totyakos, de nagyon szerethető producert ad, ám sokkal stilizáltabbat, mint Szerednyeyé.
A hosszúnevű és -combú Ulla szerepében Oroszlán Szonja tökéletes komika, mozgása pontos, beleérző, mindig mindent idejében domborít. Ugyanez mondható el Gallusz Nikolett játékára is. Kedves szerep, rátermett előadókkal.
Roger-t, a rendezőt (jut eszembe, nem ártana tisztázni, hogy [rodzser]-nek vagy [rozsé]-nak ejtik, a darabban így is, úgy is elhangzik, pedig a név az utóbbi változatot, a franciás ejtést indokolja) az első alkalommal Galbenisz Tomasz alakításában láttam – minőségi ripacsériával, ez a szerep ezt kívánja meg. Kiváló partnere ebben Lippai László Carmen – a „gyűrűs menedzserasszisztens" – szerepében. A második előadáson Roger-t Alföldi Róbert játszotta. Itt azonban egy új dimenzió nyílik, mert nála egészen másról van szó: Alföldi megjelenésével mindenki másodhegedűssé változik a színpadon: egyszerűen lenyűgöz. Hihetetlen alázattal szolgálja ki partnereit is: nem akar a középpontba kerülni, ám oda termett, ezért akárhol van is éppen a színpadon, ő a viszonyítási pont. Galbenisz Tomasz Carmenje ideális partnere, a fentebb jelzettek ebben a szerepben is megállnak.
Remek Barabás Kiss Zoltán fanatikusan erőszakos idióta nácija, Ömböli Pál más felfogásban, egy elvakult kedves mamlaszként ábrázolja a figurát. Mindkettejüknek talán az autentikus német kiejtésen lehetne csiszolni még. Megérné. És mindenképpen kiemelendő – főként a Hitler tavaszában (vagyis a darabbeli darabban) nyújtott teljesítménye miatt – a több szerepet is éneklő és játszó Serbán Attila, illetve Arany Tamás, érdemes rájuk figyelni a továbbiakban is.
Nem mehetünk el szó nélkül Galambos Attila jól hangzó fordítói munkája mellett, Szirtes Tamást pedig ennek a gigászi komplexumnak a hibátlan egybeszerkesztése dicséri. Valóban sikerült egy gördülékeny, nagyon kellemes előadást készítenie, látszik rajta a befektetett hatalmas energia. Arról nem ő tehet, hanem a szerzők, hogy az első felvonás lényegesen jobban megírt, mint a második – Szirtes a revü közepén még az ágyúdurrogtatást is beveti, leplezendő a mű sekélyességét.
A Madách Színház Producerek előadása a szórakoztatás, a show business magasiskolájának terméke, ami mögött megelőzően, valamint estéről estére óriási és tiszteletre méltó teljesítmény van. Nem akar semmit üzenni, mondani, nem akar elgondolkodtatni, kellemes szórakozást, tökéletes kikapcsolódást akar kínálni. A Broadwayn már a kétezredik előadáson is túl vannak. Bízzunk abban, itt is lesz legalább ennyi. Hiszen a mű – és erről a mindkét alkalommal hosszú percekig zúgó vastaps tesz tanúbizonyságot – éppen annak az ellentéte, amiről a darab szól: pontos recept nagyszerű megvalósításban – maga a Siker.
