A színlapon ugyan burleszk szerepel, ám bohózat válik Woody Allen Semmi pánik (eredeti címén: Don't Drink the Water) című drámájából. Nézzük most csak ezt a bohózatot, amely Galla Miklós élvezetes magyar szövegéből készült, Puskás Tamás rendezésében a Vidám Színpadon. Teljesen korrekt előadás, a szereplők archetipikusra, de élvezhetőre vannak hangszerelve. A történet egy arab országbéli amerikai követségen játszódik, ahová a Hollander házaspár bemenekül, mivel a helyi hatóságok kémnek nézik őket. Balszerencséjükre a nagykövet épp tutyimutyi kisfiára hagyományozta a követség működtetését, aki, ha lehet, még nagyobb bajba sodor mindenkit. A zsörtölődő, adófizetői öntudattal rendelkező Hollander és tisztaságmániás neje (és a már hatodik éve a követségen menedékéveit töltő, kicsit meggárgyult Drobney atya) természetesen mindenkit őrületbe kerget, ám ez nem riasztja el a színdarabot attól, hogy valódi alleni fordulatok és szellemesebbnél szellemesebb dialógusok után happy enddel, és a fiatalok (a Hollander lány és a követfi) egymásra találásával záruljék.
Ebből a nézőpontból nézve kifejezetten szórakoztató esténk van. Egy bohózatot nagyon könnyű elrontani, Puskás Tamás biztos kézzel óvja a gátlástalan ripacsériától, ami nem jelenti azt, hogy nincsenek hatásvadász, túlzó megoldások, de a kontextusba beleférnek. Magyar Attila konzekvensen felépített, cinikus, létező személyiségjegyeket jó érzékkel használó öntörvényű kispolgára méltó párja Borbás Gabi örök hátébéjének. Nagy Cecília határozott, de kissé túlzottan színpadszerű megoldásokkal operáló naívája szintén kiegészíti Simon Kornél mindent elbaltázó, ám az utolsó szakaszban életében először valamiben biztos nagykövet-utódját. Papp János az atya szerepében kizárólag a közönség szeretetére pályázik, és ez bele is fér az előadás kereteibe. Szakács Tibor merev, pontos és ellenszenves mint követségi titkár. Rátkai Erzsébet nyilvánvaló jelmezeiben, Rózsa István fényűző, a korszerűt a klasszikussal elegyítő követségi iroda-díszletében, legközepében George W. Bush elnök hatalmas festményportréjával. Áldoznak mind a könnyed szórakoztatás oltárán, és nem is csinálják rosszul.
Azonban a kérdés nem ilyen egyszerű. Nem tudni, kinek a döntése volt modernizálni és a Közel-Keletre helyezni a cselekményt (talán a dramaturg Radnai Annamáriáé, talán a fordítóé, esetleg magáé a rendezőé?), mindenesetre ez a darab nem Woody Allen darabja. Vagyis a szituációk, a helyzet- és jellemkomikum természetesen az ő szellemi terméke, ám a Don't Drink the Water nem ez a bohózat. Allen ugyanis komédiáját egy vasfüggöny mögötti országra írta (milyen érdekes a követségen menedékjogot szerző pap figurája, ugye, eszünkbe jut Mindszenty bíboros?), ám az alkotók ahelyett, hogy ezt kihasználva esélyt adtak volna egy történelmi szempontból számunkra különösen izgalmas helyzet kibontásának, inkább ezt is feláldozták azon a bizonyos oltáron.
Amikor 1994-ben Woody Allen tévéjátékként megrendezte saját vígjátékát, megtartotta az eredeti (1969-ben kreált) helyszínt, egy fiktív országot, amely magán viselte Csehszlovákia, Bulgária és Magyarország egyes jegyeit is - pedig akkor már nem létezett a vasfüggöny. Nyilván nem ok nélkül tette. Szívesen megnézném ugyanezt a vígjátékot, az eredeti változatban is. Talán nem csak szórakoztatna.
