Hámori Dorisa felett végig ott lebeg egy furcsa, kétségekkel teli mosoly, melyben ott lapul a boldog reménytelenség. Érezhető, hogy Doris nem fogja tudni megvalósítani vágyait, de talán a szerencse majd hozzászegődik. Naiv, optimista, vágyakkal teli nő ő, aki szembesülve a világgal, belül megtörik. Talán jó volt neki a gépírónői állás, talán maradnia kellett volna a helyén, de akkor sose lett volna lehetősége élni, megtalálni, megvalósítani álmait. Doris rendkívül összetett és többdimenziós karakter, döntéseit egy-egy helyzetben nem lehet megjósolni, hiszen bármennyire is egyszerűnek látszik, minden reakciója előtt rengeteget fordulnak benne a kerekek, és bár igyekszik magát felülviselkedni és elrejteni érzelmeit, ki-kibukik a rejtegetett belső gazdagsága. Hámori egész lényét odaadja Dorisnak, pontosan, átgondoltan viszi végig karakterét, aki előtt mindig ott lappang a „Mi van, ha nem sikerül?”, a kétség kérdése.
Ignatovity Krisztina jelmezei ötletesek, izgalmasak, ahogyan a gyors átöltözések is sok érdekességet, meglepetést hoznak – ami nem válik lapossá, még a sokszori használat után sem. A buszmegálló – a díszlet szintén Ignatovity Krisztinát dicséri – képe tökéletes alapot ad a visszaemlékezéshez, tökéletes hangulatot és alapot teremt a színésznőnek.
A dramaturgia hiányosságait viszont semmilyen színpadkép, jelmez vagy színész nem képes pótolni. Hámori bármennyire is igyekszik folyamatosan újítani és változtatni játékát, mégis érdektelenné válik, mert a sokszori fölöslegesen ismétlődő szituációk nem tudnak újként hatni. (Az is Hámorit dicséri, hogy nem akarta ezeket másnak mutatni, mint amik, a cselekmény és belső út izgalmassá tétele a rendező és a dramaturg dolga.) Az előadásból fél óra önismétlés, márpedig egy monodráma addig és akkor érdekes, amíg mindig más belső történéseket mutat be, aminek során kibontakozik a nézők előtt egy ember. Az epizodikusságot és időmúlást érzékeltető áttűnések kontraproduktívak: míg egy megfelelően sűrített szöveg esetében elnyernék pillanatképes funkciójukat (melynek köszönhetően a nézői szem akár minden fényváltásnál csilloghatna és egy végső „Jé, tényleg!” felkiáltásban összpontosulhatna a lényeg), dramaturg hiányában csak jobban megtépi az amúgy is zilált eseménysort.
Kár érte, mert az érezhető, hogy nagy dologtól esik el a néző. Így csak bogozódik, hogy miért nehéz a nőnek érvényesülnie, hogy mi történt a hitleri Németország hajnalán, és hogy ehhez nekünk mennyi közünk van, hogy vajon az akkori erkölcstelenség nem csak a díszletben és a színházi bugyikban hasonul a mához, hanem ténylegesen transzplantálódott. Ez csak egy aranyos játék, vagy azok a borzalmak, amiket elképzeltünk, azok léteznek még? ► (nya)