Harangi Mária rendező eddigi munkái bizonyították, hogy érdemes kivárni a végleges állapotot, ezért úgy döntöttünk, hogy a jövő évad elején ismét megnézzük az előadást. Reménykedünk, hogy a hiányzó munkálatok elvégzése mellett az igen halvány zenei konzervet is sikerül addigra egy ütősebbre cserélni.
(2009. szeptember 11.)
Nem sikerült. Még mindig ugyanaz a többszólamú mobilcsengőhang minőségű zene szól, amilyet a jól bevált magyar mulatósokban megszokhattunk. Meglepő lenne, ha egy harcedzett haknista nem tudná reprodukálni egyetlen szintetizátor segítségével, de ez még hagyján.
Igaz, hogy ismét a bemutató előtt egy nappal, a nyilvános főpróbán láttuk a produkciót, de így is majd négy hónap telt el a két előadás között, és legnagyobb meglepetésünkre a díszlet átszínezésén kívül gyakorlatilag semmi nem változott. Tehát ha májusban azt mondtuk, hogy félkész produkciót láttunk, akkor ez most hatványozottan igaz. Változás mindössze abban volt észlelhető, hogy a hangosítás talán még egy fokkal rosszabb volt (nemcsak a véletlenszerű hangerőváltások, de az állandó recsegés miatt is), korrepetítor nyilvánvalóan nem járt a próbákon, így mindenki úgy énekelte a félig magyar félig olasz dalokat, ahogy éppen tudta, és ennek megfelelően váltották egymást a csiszolt és csiszolatlan hangok akár egy verssoron belül is. A májusban még koncentrálva végigjárt, nem túl bonyolult, de néhol kifejezetten ötletes koreográfiák (pl. a fürdőköpenyes duett) darabjaira hullottak szét. Ezen az összhangon az eltűnő kellékek és a lehulló parókák már csak javítani tudtak, amelyet a társulat szimpatikus öniróniával volt képes konstatálni.
Mást ugyanis nem nagyon sikerült tenniük, azon kívül, hogy különösebb kreatív input nélkül mindenki hozta az elvárt egydimenziós figurát: Bakos-Kiss Gábor a lúzer hősszerelmest, Nagy Cecília a kedves butuska szerelmest, Szakács Tibor a szerencsétlen macsót, Tóth Auguszta a forróvérű latin szeretőt, Pikali Gerda a tűzről pattant szerelmest, Tokaji Csaba pedig az önsajnáltató lumpent. Talán Magyar Attila tudott egyedül számottevően hozzáadni karakteréhez, annyiban, hogy a tőle megszokott cinikus-ironikus stílben szabta magára a kiöregedett amorózó, Tomao figuráját.
A történet azonban így is elér a bohózat bohózata végpontba, de ettől függetlenül erőtlen és teljesen hatástalan marad, amely biztosan némiképpen változni fog, ha a poénokat nem felejtik ki a párbeszédekből a színészek, és tudja majd a fej, hogy mit csinál a láb, mert ez jelenleg nincs így: eljátszanak egymás mellett, és nincsenek behangolva figurák, így a harsányság gyakorta a ripacséria határait feszegeti.
Talán ezzel a jelenséggel lehet kapcsolata annak a ténynek, hogy a nyár eleji előadáson még volt stábja és rendezője az előadásnak, a szeptemberi bemutatón már sem a szóróanyagon, sem a színház tábláján, sem a színház honlapján nincs megnevezve a színészeken kívül alkotó, például annak a Harangi Máriának a neve sem, aki miatt a május előbemutatót még csak munkaállomásnak tekintettük mi is.
Úgy tűnik, kár volt, mert nem történt változás, a közönség szórakozása csak a színészek jobb, illetve rosszabb napjainak szeszélyétől fog függeni.