Leírhatatlan, elmondhatatlan, maradandó. Az RS9 Színház egy olyan produkciót átallott színpadra állítani, amit, ha nem látok, nem hiszem el. Erősen vitatható tartalom, orbitális rendezői, szerepértelmezési és dramaturgiai ballépésekkel. A legjobb szó nem lehet más csak annyi: antiművészet.
A Főnix Színházi Műhely monodrámájában egy egyedülálló, fiatal, terhes nő lelki tusáját ismerhetjük meg először gyermeke megléte, majd elvesztése miatt. Naplószerű vallomásaiból megismerhetjük a terhesség alatt történteket, környezete véleményét terhességéről, és saját gondolatait, félelmeit a világról, emberekről.
Az előadás nemcsak több, de minden sebből vérzik. Először is átsiklik azon, hogy a főszereplő komoly pszichikai problémákkal küzd, lelke gyakorlatilag teljesen romokban hever, segítségre szorul. Evidenciaként, megfellebbezhetetlen életigazságként közvetíti minden kijelentését, pedig azoknak jó része egy téves következtetések sorozatából létrejött torz világkép szülöttje.
Miért mondom, hogy torz és beteges? Mert itt nem egyszerűen arról van szó, hogy egy fiatal nő kétségbeesik, és nehezen hozza meg a döntését, vagy rossz döntést hoz, és annak későn ismeri fel tragikus következményét. Ez a nő képtelen kontrollálni lelki csapongásait, ezeknek rabjaként egészen odáig eljut, hogy a gyerek egy gonosz vérszívó pióca, ami csak kizsákmányolja az anyát. Ezzel a természetes ösztönökkel megy szembe, hiszen egy nő, még ha meg is rémül a felelősségtől, rossz élményei vannak a világról, az emberekről, a magzat iránt ösztönös szeretet alakul ki mindentől függetlenül. Ha ezt valaki nem érzi, vagy nem vesz róla tudomást, az nem egészséges. Ezen kívül a szövegből kiderül, hogy környezetének nagyobb része támogatja és fogadja el a terhességet, mint ellenzi. Szülei, barátnője, a doktornő végig mellette áll, sőt, még a gyerek apja is belátja kezdeti hibáját, meglátogatja, és segíteni akar. A külvilág ilyen gesztusait és támogatását még a legelkeseredettebb ember is észreveszi és tolerálja. Ezzel szemben a nő erről tudomást sem véve beszél a világ romlottságáról és felháborodik azon, hogy semmibe veszik.
Ismétlem, hogy mindez nem lenne gond, ha az előadás erre reflektálna, lenne valami mögöttes tartalom, amit fel lehetne fejteni, a nézők gondolkodhatnának. Itt viszont erről szó nincs. Ez egyszerű szájbarágás. Annak durva sulykolása, hogy a világ borzalmas és nem is lesz jobb soha (nem jön el a lány által áhított holnap), és a nők ebben a förtelmes világban a leginkább alávetettek, a legnagyobb áldozatok. Ez az egyetlen és színtiszta igazság, ha tetszik, ha nem. Ezzel a felfogással a nézőnek gyakorlatilag megtiltja az ellentmondást, amivel közvetve attól fosztja meg, ami minden fajta művészet és műalkotás lényege és fő célja lenne: a gondolkodástól, amely által fejlődhet személyisége.
Nagy kérdés, hogy vajon itt már az alapanyag problémás, vagy minden hiba pusztán a színpadi adaptáció következménye. Ezt nem szeretném feszegetni, lévén, hogy nem olvastam az alapul szolgáló könyvet. (Bár az tény, hogy az író, Oriana Fallaci, néhai olasz újságírónő, sztárriporter, akit lelkileg mélyen megrendített a második világháború és az olasz fasizmus. Ezen kívül írásai szókimondó stílusa, intenzív politizálása miatt szakmájában és a politikában legalább annyian támadták, mint ahányan elismerték. Ami a művet közvetlen érinti: 46 évesen írta, családja, gyermeke sosem volt, úgy tartotta: „A házasság börtön, az első rab a nő benne.”)
Mindenesetre a problémákat csak erősíti Hartai Laura alakítása, aki nagyon át akarja élni a nő helyzetét. Emiatt azonban túlzásba esik, és az egész karakter egy vég- és funkció nélküli kapkodássá válik, amit folyamatosan nyugtalan gesztusaival és hangjával odáig, visz, hogy a nézőt már magában a befogadásban, a figyelemben zavarja. Alig bírtam, ki, hogy közbe ne szóljak: Nyugi legyen már!
Bicskei Kiss László rendezésének következő, hallatlanul zavaró eleme a jelenetek közti váltás. Minden egyes jelenet után teljes sötétségbe borul a színpad, valamilyen hangulatfestőnek tartott zenével igyekeznek fenntartani a feszültséget, mialatt átrendeződik a díszlet. Ezután lámpák fel, és folytatódik. Ez rettenetesen zavaró, mivel megakasztja a nézőt a befogadásban (ha ugyan még képes ezt tenni), arról nem is szólva, hogy egy-egy váltáskor szinte nem történik semmi, csak például annyi, hogy a lány az asztaltól feláll és az ágyba fekszik, vagy kimegy, és a fényben újra bevonul a színpadra. Többet érne, ha a színész az egészet egy fehér lepelben, egyetlen széken ülve mondaná el, hisz a szöveg, (illetve egy kellően igényes színészi játék) bőven elég arra, hogy érzékeljük, hogy valami még aznap, vagy két hét múlva történt. Azt az elképesztően fantáziátlan megoldást talán már nem is érdemes említeni, hogy a lány (virágokat jelképezvén) egy csomag írólap papírfecnijeit aggatja egy ruhafogasra. Ezekből a gyűrött galacsinokból a játék folyamán a földre is kerül egészen addig, míg az egész játéktér egy nagy szemétkupaccá válik.
Azt hiszem, nagyjából mindent elmondtam, amiért nem érdemes megnézni ezt az előadást. A baj az, hogy olyat viszont nem találtam, amiért megérné.