Az újonnan alapított szombathelyi Weöres Sándor Színház második bemutatója, a Szerelmes Balázs nem tesz mást, mint továbbgondolja, és sarkítva felmutatja nekünk utóbbi tíz-húsz évünk egyik közös alapélményét: azt, hogy egyre többféle eszközzel kommunikálunk, miközben egyre kevesebbet beszélgetünk. Hogy a személyes jelenlét és a személyes érintettség kockázata helyett gyakran megelégszünk az állandó elérhetőség technika nyújtotta lehetőségével, valódi párbeszéd helyett az alibikommunikációval, valódi élet helyett a biztonságosnak tűnő vegetálással. Teszi mindezt színházban szokatlan technikai eszközökkel, amúgy skype-olósan.
A darab alaphelyzete szerint az agora- és szociofóbiában szenvedő Balázs nyolc éve nem lépett ki minimálstílusban berendezett, célszerű és pasztellszínű lakásából, és nem is engedett be oda senkit. A külvilággal videótelefonon érintkezik, és a (még egészségesen megkeresett) pénzéért a mindennapjait szervező és egyben totálisan ellenőrző Biztosítótársaságtól megkap mindent, amire szüksége lehet, csak éppen mindennek a művi változatát: futópadot, cyberszexet és bonsai-kertet.
A műsorfüzetben az „élőfilm” műfaji megjelölés szerepel, nem véletlenül, hiszen fizikai valójában csak - a kezdetben még egyáltalán nem szerelmes - Balázs jelenik meg a színpadon, életének (táv)szereplői (anyja, pszichiátere, biztosítási ügynöke, párkeresési próbálkozásának alanyai) valahol máshol vannak, és webkamera segítségével tűnnek fel a Balázs életterét uraló méretes képernyőn.
Dömötör Tamás világos vonalvezetésű, a részletekre is odafigyelő rendezésében a kifogástalanul működő technika nem válik öncélú bravúrrá, nem írja felül a színészi játék elsődlegességét. A főszereplőnek nevét kölcsönző Czukor Balázs nincs könnyű helyzetben, hiszen többnyire a nézőknek háttal ülve beszél a képernyőn megjelenő szereplőkhöz, így sokszor a tarkójával, a vállával játszik, máskor meg egyedül, szöveg nélkül kell kitöltenie a színpadot. Kitölti. Ahogy hitelesen ingadozik a hosszú, apatikus és a rövid, dühkitöréses epizódok között is. Nem tudjuk meg, hogy pontosan mi váltotta ki fóbiáit, ha egyáltalán létezhet egyetlen ok, és nem a külvilággal, a valósággal szembeni kétségbeesett ellenállásról, undorról van szó, de hogy mindezek kialakulásában az anyjának nem elhanyagolható szerepe volt, arra az őt meggyőzően alakító Kiss Mari hisztérikus, idegcincálós bejelentkezései után mérget vennénk. És akik még nem maradhatnak említés nélkül az egyenletesen jó teljesítményt nyújtó társulatból: Csonka Szilvia és Péter Kata. Az előbbi szinte szétrobbantja a képernyőt elementáris életigenlésével és energiájával; az utóbbi, Éva szerepében, éppen ellenkezőleg: fegyelmezett fájdalmával hat Balázsra és a nézőkre egyaránt.
A Szerelmes Balázs nem szolgál egetverő újdonságokkal. A történet és annak végkimenetele az első perctől (sőt, már a címből) kiszámítható, mondhatnánk éppen közhelyesnek is, mégis működik. Például az olyan pillanatoktól, amikor Balázs odatesz a majdnem teljesen üres és steril asztalra, a szürke laptop mellé egy harsogóan piros, élettel teli almát. Amiről persze rögtön Évára asszociálunk. Mondhatnánk, hogy ez sem egy eredeti gondolat, de miért lenne baj, ha korántsem szájbarágós módon felidéznek nekünk valami olyasmit, amit magunktól is tudunk, csak hajlamosak vagyunk időről időre elfelejteni? Azt a - csak kimondva egyszerű – igazságot, hogy ha sokszor ijesztő vagy fájdalmas is, el kell indulni kifelé, mert mindig van valaki, akiért érdemes vállalni a bonsai-lét helyett a valódi élet kockázatát.
