A huszadik század napjainkig tartó nagyszabású tablóját festi elénk a beregszászi Illyés Gyula Színház produkciója, a Tóték. Örkény István tragikomédiájának előadása a második világháborúban kezdődik, hogy aztán egy lázálom segítségével a kommunizmus építésének korszakába, majd pedig mindennapjainkba nyúljék át a zsarnokok harca. Példaértékű társulati összjáték, rendkívül erős színpadi fogalmazás (ami csak pillanatokra csap át didaxisba), és a szemünk előtt perzselődik fel minden, miközben kiválóan szórakozunk.
Vidnyánszky Attila koncepciójában a mátraszentannai idillbe megérkező őrnagy története a mi párhuzamos történetünkké válik. Az első részben a vásári komédia eszközei fordulnak át szomorújátékba, a második felvonás ezt a kettősséget fokozza abszurd drámává. A vásári komédiát persze már most érdemes idézőjelbe tenni: a rendező a világháborús katonadalokból, győzelmi jelentésekből, zenei betétekből, archív hangokból, stilizált mozgáskoreográfiákból szerkesztett, egyszerre parodisztikus és tragikus hatású montázstechnika segítségével erős történelmi keretet teremt az előadásnak. A háborús hangulat nem csupán atmoszférája a történetnek, hanem tartalmi motívum is egyben, hiszen az őrnagy és a tűzoltóparancsnok itt a szó legkonkrétabb értelmében küzd egymással, Mariska a feleség pedig két szinten is saját férjével: tetteiben az őrnagy ellen, szavai szerint azonban mellette (pontosabban a fia mellett, akinek jósorsa a háborúba belezakkant tiszt jóindulatának a függvénye). Tótot azonban ugyanabból a fából faragták, mint az őrnagyot (pontosabban a pozíciójuktól eltekintve fedvényei, tükörképei egymásnak): hiába tiporja az őrnagy maga alá, ő feszt vissza akarja szerezni az őt megillető tekintélyt és pozíciót a családban.
Ez az alaphelyzet, a formagazdag megvalósítás, illetve a gondosan felépített rendszer nem egyszerűen lehetőséget teremt a színészeknek, hanem számít is rájuk. Ebből adódóan a kisebb szerepekben ugyanúgy esély van komoly alakításokra, mint a nagyobbakban. Kristán Attila atmoszférateremtő, elszánt rádiósa, vagy Béres Ildikó sült almát kínálgató, a faluribanca szerepét betöltő Gizi Gézánéja ugyanúgy jól felépített, kerek munka, mint Rácz József Gyuri atyusa, akinek az őrületében nem csupán rendszer van, hanem a túlélés zálogaként definiálható, vagy Szűcs Nelli kettősfenekű, a fiáért bármilyen áldozatra kész Tótnéja, Orosz Melinda naív bakfis Ágikája, illetve Tóth László Tótja és Trill Zsolt őrnagya, akik ugyanazon akarnok személyiség két oldalát bontják ki emlékezetesen.
Vidnyánszky meglehetősen minimálisra redukált eszköztárral dolgozik (Alekszandr Belozub díszletei és V. Csolti Klára jelmezei egyaránt puritánok), az előadás mégis gazdagon látványos. Az első húsz perc akklimatizálódásától eltekintve igen jól ritmizált produkció cselekményét (dramaturg: Kozma András) ugyanis éppen a súlypontokon támogatja meg az említett montázsokkal: fény, zene, hang, párhuzamos, értelmező tevékenység illusztrálja és értelmezi a történéseket. Vidnyánszky a Tótékkal nem a félmúltról (ilyen-olyan diktatúrákról), nem a társadalomról (zsarnokságról, egymástól való függésről) beszél, hanem mindezekről együtt. A rendkívül hangsúlyos rádiómotívum, illetve az álomjelenetbe rejtett musicalrészlet, sorozatszignál és klipimitáció a média felelősségét, a konstruált ikonok mintaként való ábrázolásának következményét fogalmazza meg, az emberek tudatába beavatkozó véleményvezérek pedig majdhogynem apokalipszist okoznak. A vége tehát nem idillikus (bár kétséges, hogy volt-e valaha, lehet, hogy csak idillnek hittünk? hazudtunk? valamit), Mariska fájdalmas, fiát szólító felkiáltása pedig mintha azt sugallná, hogy ideje ráébredni: mindaz, amiről azt gondolja az ember, hogy emiatt érdemes csinálni, csak önámítás, mert a valóságos lehetősége már rég elveszett.
Mindez van annyira erős, hogy a sokszorosan megfogalmazott gondolkodni tilos didaxisa, és a kissé vehemens médiapesszimizmus csak elvesz belőle, és nem hozzáad. A konstrukció tökéletesen működőképes, csak néhány ponton túlzottan szeretne hatni, és ezt a két csapdát nem sikerült elkerülni. Ettől eltekintve azonban a beregszászi Tóték kiemelkedően értékes előadás, amely a közönség nyelvét kitűnően beszélve érvényesen és vitaképesen állít valamit a világról, s ezen állításait minden bizonnyal érdemes megfontolni. A közönség kisebb része ugyan a tapsrend alatt távozásba fog (megy az utolsó villamos), a túlnyomó többség azonban négyszer is visszatapsolta a társulatot. Kétséget kizáróan megérdemelten.
(Városmajori Szabadtéri Színpad, 2009. július 30.)