Egy lelkes, gazdag fiatal egy napon a fejébe veszi, hogy megváltja a világot, és helyreállítja a rendet. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, fel kell jutnia az égiekhez. Ahhoz, hogy feljuthasson, hatalmasra kell növesztenie az istenként tisztelt állatot, a ganajtúró bogarat, hogy aztán annak a hátán felszálljon az égbe. A ganajtúró bogár pedig mit eszik? Szart. Tehát szarral is kell táplálni. Hogyan lesz sok szar? Igen, úgy. Szóval sokan gyűlnek össze ehhez a nagy tiszteletnek örvendő férfinek a házában, már-már mozgalmi szinten szarva.

Az előadás is ugyanilyen explicit, vagy húsz percen keresztül nézhetjük, amint a színészek különféle vödrökbe kakálva, annak – természetesen – műkiadásával dobálózva felfestik a kor helyzetét és szellemét. Nincs ebben semmi bonyolult, ugyanaz, mint a „szar a helyzet” fordulat – ugyanilyen szóviccek járják be széltében és hosszában a Bárka stúdióját. A prűdeknek sem kell félniük, ez a minimális, abszolút az ízlés határain belül tartott poénkodás és dobálózás, senkit nem fog megsérteni.

Köszönhető ez nagyrészt a színészeknek, akik egytől-egyig, kivétel nélkül, minden erejüket bevetve, harsányan, de pontosan, energiával telve viszik végig az előadást, amely így nem lankad, nem veszít érdekességéből. Dévai Balázs egy pillanatig sem esik ki a világmegváltás gondolatától, hitétől ihlettel teli férfi szerepéből, a szájából valóban minden egyes mondat egy külön mozgalmi felhívás. Rengeteg gesztus, rengeteg hangsúly, rengeteg mozdulat dolgozik végig az eszköztárában. Gados Béla, mint a másodvezető, akire az utazásnál a sofőr szerepe jut, ugyanezt a szintű energikusságot produkálja végig, csak egy kicsit ijedős, egy kicsit félnótás, de azért őszinte szerep köntösébe bújtatva. Nagypál Gábor Hermésze egy komplett politikaielit-kritika, konkrét utalások nélkül, mindenki számára egyértelmű, közhelyes, de közhelyességükben igaz és következetes gesztusokkal felépítve. Kálid Artúr Káoszával párban az előadás egyik, ha nem a legjobb jelenetét jegyzik a keverőpultról manipulált szónoklattal. Szorcsik Kriszta kattant, őrült, hisztis, bolond, idióta, érzelmes, érzelmileg túlfűtött, teljesen tájékozatlan Pallasz Athénéje minden túlzás ellenére humoros és befogadható keretek között marad – pedig hajszálon múlik, hogy ne így legyen. Réti Adrienn illegő-billegő, tetszelgő, flegmázó, romlott nője a leginkább a záróképben, a szólója alatt találja meg a tisztán cinikus és lenéző hangsúlyt. Varga Anikó kurvája a maga természetesen őszinte szókimondásával, Varjú Olga pedig az ideális, életmentő anya figurájával hoz új színt az előadásba. Hogy igazságosak legyünk, meg kell még említeni Ilyés Róbert, Kardos Róbert és Pásztor Tibor nevét is, akik, mint munkás, mint paraszt és mint orvos, apró kis játékokkal csempésznek apró izgalmakat az előadásba.

Az egész csapat egyként, végig együtt dolgozva, egymásra figyelve áll ki az előadásért, amire annak nagy szüksége van. Egyrészt, mert úgy tűnik, Kokan Mladenović rendezőnek nem túl sok eredeti ötlete volt az előadáshoz. Volt például a zárójelenet, főhősünk és Athéné búcsúja, ami komolyan vett romantikájával és szélgépével vált viccessé és volt például a már említett miniszterelnöki beszéd. De az igazság az, hogy ezeket is láttuk már milliószor. Ezen kívül még volt egy egyszerűbb ötlete a ganajtúró bogár megjelenítésére, de ezen kívül csupán az előadás lebonyolítására szorítkozik. A színészek dolgoznak, bemozogják a színpadot, amit Marija Kalabic sokrétűen, jól kihasználva a nézők minimális mozgathatóságát tervezett meg, Marina Sremac jelmezei pedig még némi minimál-látványosságot is csempésznek ebbe a képbe, és ha ez nem lenne elég, akkor intenzíven szólnak a Marko Grubic által komponált, vagy inkább konstruált pörgős kis zenék. De még mindez együtt sem tudja elfedni azt, hogy igazából ez az előadás, bár nem humortalan, igazából nem komédia – pedig láthatóan van rá törekvés, ahogyan a szöveg is komédiának van szánva (és itt most nem Arisztophanészra, hanem a rendező és Gyarmati Kata átiratára gondolok) –, és legfőképpen nem szellemes.

Ugyanis itt tényleg minden az, aminek látszik. Szellemi kihívás, vagy kérdés nincs, a színészek mindent el- és kimondanak. Hála alapos munkájuknak, ezt el is lehet nekik hinni. Ahogy minden közhelyet el lehet hinni. Ezek a közhelyek, bár mindenki által ismertek, azért fontosak, és néha nem árt őket észrevenni, meghallgatni, meg egy pillanatra – de tényleg csak egy pillanatra – elgondolkodni rajtuk. Aztán minden mehet tovább. Ilyen is kell. Ez így igazságos.