A Komédium Színház alkotóközössége nagy alázattal, gondossággal, és az átadásra, közlésre való törekvés vágyával nyúlt Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című kisregényéhez. Egyetlen (kiváló) színész, egyetlen ágy, két szék, néhány paraván és néhány lámpa, illetve reflektor elég volt számukra ahhoz, hogy felvonultassák, megjelenítsék az író gondolatainak sokszínű tárházát és a főszereplő érzelmeinek széles skáláját.
Azzal, hogy a rendező Pozsgai Zsolt monodrámává alakította Dosztojevszkij többszereplős kisregényét, elérte azt, hogy a lehető legfeszesebben a főszereplőre koncentrálódik figyelmünk. Ő pedig törvényszéki ülnök létére egyetemesen megválaszolhatatlan filozófiai kérdéseken töri fejét, amelyekre válaszait élettapasztalatain átszűrve próbálja megfogalmazni. Például út és cél viszonyán keresztül, azon, hogy az ember célképző lény, és ha nincsenek céljai, teljesen tehetetlenné válik; azonban ha eléri azokat, attól mégsem lesz tökéletesen boldog és rögtön újat tűz ki maga elé. Így hát fontosabb az út, azok az élmények, amik alatta érnek bennünket, az a fejlődés, amin keresztülmegyünk, amíg elérjük a végcélt. Gondolkodik az emberek hatalmi vágyáról, arról, hogy ha egy kis hatalom összpontosul a kezükben, legtöbbször ők azt ki is használják azok ellen, akik alattuk helyezkednek el a ranglétrán, lenézik a náluk rosszabb helyzetben levőket. Gondolkodik elnyomásról és lázadásról, a felgyülemlett feszültségről, arról, amikor az ember már mérhetetlenül régóta eltűr valamit valakitől, és már nagyon nyomasztja, hogy nincs bátorsága az ellenállásra, változtatásra, végül mégis fellázad. Ez egy igen abszurd szituáció, mert a lázadó számára ez egy óriási lépés, az elnyomó azonban valószínűleg észre sem veszi. Gondolkodik okosság és akarat viszonyán, és arra a megállapításra jut, hogy aki okos, annak nem lehet akarata, mert tudja látni, hogy rajta kívül is még sokan gondolkodhatnak helyesen, csak egy másik utat követve, ha azonban valaki nem okos, eszét muszáj akarattal helyettesítenie, mert egyébként nem tud érvényesülni. Összetalálkozik a szerelem érzésével, amit mindenek fölé emel, és tisztaságát, megváltó erejét hirdeti. Elgondolkodik a megöregedésen és a földi élet lezárásán, a halálon, azon, hogy milyen haszontalan is az ember, és a halál haszontalan életének haszontalan lezárása. Így jut el az öngyilkosság gondolatáig, amiben közvetetten egy kislány akadályozza meg, azzal, hogy amikor tehetné, nem segít rajta, és ettől úgy érzi, elintézetlen ügyei maradnának. Majd levonja a végkövetkeztetést: a hit az, ami felemelheti az embert állatias körülményei közül. A hit, nem feltétlenül Istenben és a Mennyek országában, hanem az eredendő jóságban, a szeretetben – és magában az emberben. Nem foglal állást az Isten-kérdésben, inkább azon elmélkedik, hogy ha nem létezik a Mindenható, baj-e az, ha attól mi még hiszünk benne? Ez önáltatás vagy inkább egy eszköz arra, hogy jobbá váljunk és elviseljük körülményeinket?
Lux Ádám nem kis feladat elé állította magát, amikor elvállalta a törvényszéki ülnök szerepét. Ebben az előadásban lehetősége nyílik rá, hogy széleskörű szakmai tudását megcsillogtattassa, mégsem lesz a műből egy színészközpontú, felvágós alkotás. A színész ugyanis alázattal fordul az eljátszandó szerep felé, amivel változásaiban is tud azonosulni. Hibátlanul követi le arcmimikájával, mozdulataival, hangszínével, hangsúlyaival és tekintetével karakterének hangulatváltozásait. Míg a vehemens érzelmeket tágra nyílt szemeivel, erős hangjával és lendületes mozdulataival teszi érzékletessé, addig a békés, belenyugvó emóciókat görnyedt testtartásával, átható tekintetével és kellemes hangjával jeleníti meg előttünk. Különlegessége, hogy a párbeszédes részekben is mindkét szerepet ő játssza, hangszínének elváltoztatásával, és ha hibázik is bármikor az előadás során, nem feltűnő, hiszen beleillik egy sérült személyiség karakterébe egy-egy nyelvbotlás.
A rendező, Pozsgai Zsolt, illetve a látványért felelős Faltisz Alexandra munkája egymásra találnak. A fények segítségével igyekeznek a hangulatváltásokat érzékeltetni. Ha erős, direkt fényt használnak, és gyakran váltogatják a fény beesési szögét, azzal az őrület érzetét hangsúlyozzák, ha pedig gyenge, szórt fényt alkalmaznak, nyugalmat sugároz a színpad. A színpad szélein elhelyezett, hátulról megvilágított paravánokkal egyszerre tudják elrejteni és megmutatni a történéseket, ezzel is sejtelmessé, titokzatossá téve az atmoszférát. Azzal az ötletes megoldással, hogy Pozsgai Zsolt egy bábut ad társul színésze mellé, feloldja az egyszereplős, központosított előadást, ugyanis a bábuval képes megjeleníteni az összes többi szereplőt a színpadon. Egyszerre tölti be egy barát, egy nő szerepét, valamint a főszereplő idősebb énjét, illetve lelkét, lelkiismeretét.
A Komédium Színház alkotásának követhető íve van, ami a kavalkádtól egészen a megoldásig tart, ezzel téve rá, majd véve le a lét és a gondolat súlyát a befogadóról. Az előadás vége pedig egy zenerészlettel könnyedén előidézheti a közönségben a katarzis érzetét, amitől úgy ódzkodnak a 21. századi emberek. Pedig nem kéne, mert szép dolog a megtisztulás és nem árthat meg.