Egy szép napon Rubens, a neves flamand festőművész kiesik saját képmásából, és számot ad az életéről. Esterházy Péter sajátos, abszurd humora, széles filozófiai gondolkodásmódja egy, a maga nemében lenyűgözően giccses, barokk festő életén keresztül jelenik meg a Pesti Színház színpadán, ahol Szikora János birkózott e formai és tartalmi túlfűtöttséget magában hordozó drámának az életre keltésével. A rendező jól bánik a formai elemekkel, nem akar nagyot mondani, de képes túllépni a konyhafilozófián, már-már sajátos hangulatú előadás.
Az előadás stílusában, formailag némileg Derek Jarman Caravaggio-filmjét idézi. Horesnyi Balázs díszlete csak kóstolgatja a barokk túlfűtött érzelemvilágát, a Rácz Mártonnak köszönhető néha felcsendülő zene - amit Vásáry André közvetít gyönyörű hangjával - csak néha kandikál elő, növelve a bordó színű szoba mozgó festményeinek összhatását. Zoób Kati jelmezei pontosan tükrözik a tizenhetedik századot (és később a huszadikat), a bársony, a selyem adta érzeteket kihasználva tökéletes alapot fektet le a karakterek megjelenítéséhez.
A színészek bátran játszanak. Lukács Sándor szemléletesen adja vissza Rubens elvakultságát, bolondos megszállottságát, szenvedélyeit, más-világiságát. Nagyravágyó ember, akinek a halál nem létezik, ugyanakkor érzelmi kitörései mögött mérhetetlen racionalitás bujkál: amit nem festett le, az nem létezik, vagyis a világ leírható (ezzel megölve a művészetet). A játéka könnyedén érzékelteti ezt a zavart. Gödel erősen filozofikus, Rubens tökéletes ellentéte, Hegedűs D. Géza nem csak formai eszközöket húz elő ennek bemutatására, hanem igyekszik megfogni Gödel valóját, akit így, mint többdimenziós karaktert jelenít meg. Venczel Vera angyala fiatalos és varázslatos, Juhász István Bacchusa bohókás, közelít Dionüszosz ideálja felé, de nem elég bátrak. Részükről szinte minden komiszság, játékosság, őrület beleférne, hiszen nem emberi lények, hanem túlvilági, irracionális figurák. Petrik Andrea Helenje csábos, erotikus, tipikus barokk-festőfeleség, aki múzsája és testi társa férjének, de szellemileg nem teljes értékű partner. E karakter is pontosan épül fel, szavak nélkül is, egyszerű gesztusokból, ami a színésznőt dicséri, de az ő jelenléte is a biztosra játszik, nem mer túlozni. A festősegéd bolondos, figyelmes, reflektál főnökére, elégedetlen munkájával, és mindenekelőtt mégis szeretetre méltó Vallai Péter játékában, afféle egyedi, földre szállt angyal jellem, aki a háttérből vigyázza, igazgatja kiszemeltje életét.
De hiába a három erős játék, Lukács Sándor monológjai még így is könnyen érdektelené válhatnak. Nem tartalmi szempontból, csak nem találták meg a tökéletes közvetítő formát. Hangsúlyozom: a tökéleteset, mert összességében az előadás jó, Esterházy drámája működőképes, változatos, sokrétű, a színészek érdekessé teszik a szöveget, véleménnyel adják elő azt. A hangulat nincs meg, amihez pont a formai elemek kellenek, még több látványelem, giccs, művészkedés, fény, hang, meztelenség, festék, zene stb. Szikora Jánosban megvolt a még jobb előadás látképe, csak egyszerűen nem merte létrehozni. Igen: itt egy rég látott film, és egy bennem kialakult érzés képvilágát, stílusát kérem számon, de nem öncélúan, mert ebben a formában, ahogyan most az előadás kinéz, a tartalom sem tiszta.
Így viszont marad egy könnyed, ám tartalmas filozófiai értékelés, és egy kicsit többet kell morfondíroznunk a szavak jelentésén, hogy megfejtsük, miről szólt az este. Értékelni nehéz, hiszen az előadás mindezek ellenére elviszi az ember figyelmét, észbe sem kapunk, és Rubenssel együtt már túl vagyunk életen, halálon, szerelmen, világon; minden irányból érkeznek felénk a kérdések, amik még le is kötik az embert, míg megválaszolja őket. És ahogyan Gödel is hangoztatja, nem mindegy a rendszer, ami alapján válaszolunk, hiszen Euklidesz, még nem ismerte a három dimenziót, mégis az ő matematikáját tanuljuk. Ami a negyedik dimenzió hajnalán abszurd. Az eredmény pedig egy furcsa egyveleg, mint világ- és önértelmezés, valami, ami nagyon nem létezik, miközben halhatatlanok is lettünk.
