A Diótörőben tulajdonképpen minden szép, az egri Gárdonyi Géza Színházban mégis csak a szándék bizonyul szépnek, a mese nem annyira. Persze, kérdés, mennyiben lehet a történet lezárását happy endnek értékelni akkor, amikor a főhős kislány ugyan megtalálja a boldogságot Diótörője oldalán, annak habcsókbirodalmában, ám a valósággal felvett harcot elveszti, hiszen valami rejtélyes kór által távoznia kell evilági családja köréből. Mondjuk, elképzelhető, hogy ez megváltás számára, hiszen a teljesen érzéketlen anyuka és a fengshui-bolond apuci nem az a kifejezetten kellemes família, de azért mégis, szóval itt valami nincs rendben.
Nem is kicsit nincs rendben. Az eleinte mesejátéknak induló produkció, amelyben megismerjük Pirlipát hercegnő születésének, illetve Egérfül asszonyság átkának történetét, majd ennek feloldását, ott kap gellert, amikor átfolyik a valóságba, és kísérőinkről, Drosselmeyerről és Marikáról kiderül, hogy nem egyszerűen azonosíthatóak a Drosselmeyer meséjében szereplő figurákkal, de ők maguk. Szegény Marika képtelen ezzel megbirkózni, tesói és szülei nem bírják akceptálni azon kérését, hogy higgyék már el, hogy tényleg a sokfejű egérkirállyal (cool) folytatott disputát, majd harcot, be is lázasodik, s lázálma közben Diótörője elviszi magával, és vége.
E. T. A. Hoffman meséjét Almási-Tóth András dolgozta át, de ez a verzió, amely megpróbálja a valós szülő-gyerek konfliktusokat beemelni a sztoriba, elsősorban - az indokolatlan jellemváltásokon (elsősorban a szülők esetében tűnik ad hocnak), motiválatlan cselekményelemeken (például amikor Egérfül asszonyság kijön a színpadra meghalni, az csak azért történik, hogy a színpadon haljon meg) kívül - azért vérzik ezer sebből, mert egyáltalán nem ismeri a maga célközönségét. Nem tudja eldönteni, hogy milyen nyelven szóljon hozzájuk, nem tudja, milyen idoljaik vannak, nem ismeri a rendszert, amiben gondolkodnak, így fordulhat elő, hogy a mesebeli jó olyan távol áll a maga naivitásában és ódonságában a mai gyerekektől, mint a Dobó téri minaret Ankara központjától. Barta Dóra az előadás rendezőjeként nem tud úrrá lenni ezeken a problémákon, s nem érzi azt sem, hogy a cselekmény többszöri megállítása a gyerekek érdeklődésének meredek esését okozza.
Pedig a mozgások megragadják a gyerekeket. Nem is csoda, hihetetlenül színes és gazdag a színpad képe, jól megrajzoltak a figurák, kiválóak (sőt, talán túlzottan uralkodóak, nem hagynak semmit a fantáziára, és zavart az is, hogy Nádasy Erika átütő erejű Egérlapát asszonyságának nem láttam a fejét, mert eltakarta a ráhelyezett nagy egérfej) a Földi Andrea által tervezett jelmezek, látványosak a koreográfiák, de lázba nem hozza őket (egy kivétellel, a második felvonás elején megrendezett családi előadás humora igencsak megragadja a nézőket). Így kerek a fogadtatás, mert a végén óriási taps fogadja a szereplőket, azonban az előadást kis túlzással szinte tényleg végigbeszélgetik a gyerekek, kevés az impulzus, nem jó a ritmus, azzal meg végképp nem igazán tudnak mit kezdeni, hogy a második felvonásban szinte nem történik semmi, a sztorit két-három, jelzésértékű jelenet, illetve néhány stilizált beszélgetés jelenti.
Érdemes lenne megkérdezni a gyerekeket előadás után, vajon mit tudnak visszaadni mindabból, amit láttak. Fogadni mernék rá, hogy egyáltalán nem azt, amire az alkotók számítanak, feltehetően néhány momentum megragadja őket, esetleg a mese eleje. Az sem lenne meglepő, ha otthon a szülők megütköznének, ha a gyerekek valami olyasmi tanulságot közölnének velük, hogy a valóságot nem kell komolyan venni, az nem számít, csak a képzeletre kell hallgatni. Még ha belehalnak, akkor is.