Glumov legnagyobb tévedése, hogy amit nem mond ki, csak gondol, leírja egy naplóba. S mivel életét a hízelkedés általi előrejutásra tette fel, ha a napló illetéktelen kezekbe jut, nagy bajba kerül. És persze a nagy baj be is következik Osztrovszkij Négy lába van a lónak, mégis megbotlik című drámájában. Manapság sokan rendületlenül hisznek abban, hogy az igazmondás ártalmas, éppen ezért lehet aktuális. Ám a szórakoztatás nemes céljával készült előadásnak semmiféle áthallása nincs – legalábbis a mára.
Ez persze nem lenne baj, nem is szeretjük az ennyire nyilvánvaló párhuzamokat, csakhogy áthallás mégis van. Megkérdőjelezhetetlennek tűnik, hogy a Négy lába van… tulajdonképpen A talizmán Pesti Színház-i változata: csomagolópapír-díszlet (Bartha Andrea), élőzene (Darvas Benedek), a közönséghez kiszólogató főszereplő (Szőcs Artúr), és vaudeville-forma.
Csakhogy ami a Katonában működik, és jól felépített koncepció mentén jött létre, az itt egyszerűen úgy tűnik, mintha nem lett volna jobb ötlet. A másolat halványabb, mint az eredeti: a dialógusok nagyon megmagyarázottak, az akciók nem annyira látványosak, a „kiszólások” kevésbé illeszkednek az egészbe. Mintha menet közben jöttek volna az ötletek, de az előadás a kezdetekben egész másmilyenre lett volna tervezve. Hiányzik belőle a könnyedség, az irónia erőltetett groteszkbe fordul, és kínossá válik.
Az egyszerű sztorit nem sikerül egyszerűen előadni: túlburjánzik a formán, feleslegesen ismétli önmagát. Egy olyan sztoriban, ami tökéletesen kiszámítható, nem kell minden mozzanatot megmutatni, mert úgyis tudjuk. A rendezői szemlélet nem egységes: reális, komikus és burleszk-szerű figurák keverednek, és nem igazán jön létre valódi kommunikáció köztük. Ráadásul azzal, hogy a valóban drámai figurát, a főszereplő Glumovot közel emeli a közönséghez, arra céloz, hogy ez a „nem azt mondom, amit gondolok, és még büszke is vagyok rá”-attitűd tulajdonképpen egy jópofa, aranyos dolog. Mintha a kéz kezet mos a végén a lehető legkorrektebb happy end lenne, és ez megbocsáthatatlan. Mert nem vár el a néző ítélkezést, de a keret, amibe a rendező, Eszenyi Enikő a hőseit rendeli, torzít és hamis. Végzetesen. Mert pont azt veszi komolyan, amit nem érdemes, ami viszont fontos lenne, probléma nélkül feloldja.
Ez a torzítás pedig rányomja a bélyegét az előadásra. Szőcs Artúr (Glumov) pedig jópofa, nagydumás törtetőként jelenik meg a rendezői koncepció tévedéseit kiszolgálandó, Pap Vera (Mamajeva), Vallai Péter (Mamajev), Tordy Géza (Krutyickij), Börcsök Enikő (Glumova) csupán sematikus alakokat rajzolnak fel (mégoly nagy munkával és humorral is), mindössze Epres Attila Gorodulinja és a Bárdy György által játszott gazdáit lenéző lakáj, Grigorij mögött sejlik fel átgondoltság és alapozás.
A ló – bár négy lába van, mégis – megbotlik, a Pesti Színház viszont ezúttal – bakot lőtt. Őszintén.